Új blog!

Sziasztok Drágák!

Idejét sem tudom, hogy mikor jártam itt utoljára, mindenesetre az utolsó bejegyzés elég régen volt. Elég sok időt töltöttem el írás nélkül, szóval úgy gondolom ideje visszatérni. A legújabb blogom egy Niall Horan fanfiction lesz, amit, ha minden igaz nem egyedül fogok vezetni, hanem Chixivel.:) Páran biztosan ismeritek őt, ha máshonnan nem is, akkor ask.fm-ről.

Remélem ezzel az új bloggal is elnyerhetem a tetszéseteket, és sokan elolvassátok majd azt is. Nem is húzom tovább a szót, ha  IDE KATTINTASZ megnyithatod az új történetem is.

Ezen kívül megtaláltok ask.fm-en, vagy akár írhattok e-mailt is.  Sok szeretettel várok mindenkit! 

Nonci.xx

Írói utószó

Sziasztok Drágák! :)

Nos, ismét elérkeztem egy mérföldkőhöz. Nagyon remélem, hogy tetszett az utolsó rész is, (ahogy a többi is.) Köszönöm szépen, hogy itt voltatok, hogy szántatok időt egy ostoba történet olvasására. Nagyon sokat jelent ez nekem.<3 Sajnálom, és kérlek benneteket, ne haragudjatok, amiért nem tartottam ki. Fájt, mikor úgy döntöttem, hogy befejezem Zayn és Melodie történetét, hiszen hozzám nőttek ezalatt a 11 hónap alatt. Sajnos a fantáziám és az időm elhagyott, de arra gondoltam, hogy néha még visszatérek, és kárpótollak benneteket egy-egy novellával, Zelodie életéből.:)
Természetesen nem hagyom itt a blogger világot, egy időre, mint már mondtam többször is szünetre vonulok, dolgozgatok egy másik történeten, s mikor megírom az egészet, ismét itt leszek, hogy hetente publikáljam a részeket hetente. De ehhez pihenésre van szükségem, és mindenképpen szeretném egybe megírni, hogy ne kelljen csúsznom a részek érkezésével.

Ezen kívül megszeretném köszönni:

• a 27 feliratkozót
• a - jelenleg - 21.386 oldalmegtekintést
• a pipákat
• kritikákat
• a 112 kommentet
• a díjakat, amiket nagyon sajnálom, hogy nem tettem ki
• valamint, hogy itt voltatok velem.

Ez a blogom bár rövidebb idő alatt, de magasabb átlagot produkált, mint az előző. Meglepett, de nagyon jól esett, tényleg fantasztikusak vagytok!  

Remélem valami olyat alkottam ami mindenkinek tetszett.:) Azonban a szünetem alatt is itt leszek.

Több helyen is megtaláltok még.

IDE  kattintva megtaláljátok a blogom csoportját, ahol mindig értesülhettek az új résszel és információkkal kapcsolatban.
EZ az ask.fm profilom, ahol napi szinten elérhető vagyok.
Továbbá írhattok az e-mail címemre is, malnacska15@gmail.com és ha még ez sem elég, készítettem egy facebook profilt, külön a blogger világnak, mert nem szeretném összekeverni ezt a magánéletemmel, szóval ITT facebookon is elérhető vagyok, bár keveset vagyok fent.

Mielőtt elbúcsúzom, még elszeretném mondani, hogy a következő blogom nagy eséllyel egy Niall Horan fanfiction lesz.:)
Még egyszer köszönöm szépen, hogy itt voltatok, köszönök mindent! <3 Nemsokára ismét találkozunk.:)

Nonci.xx

A blog befejezve!

Epilógus

Sziasztok! :)
Igyekszem, hogy ne kelljen várnotok 2 hetet a rész érkezésével, remélem sikerül.
Sokáig gondolkoztam, és úgy döntöttem, hogy vége. Most felteszem az epilógust, és szünetre vonulok. Nem fogok eltűnni örökre, mindössze, csak pihenésre van szükségem, már nem vagyok megelégedve magammal, és így nem szeretnék, bármit is kiadni a kezeim közül. Ki tudja, pár hónap múlva lehet egy újabb fanfictionnel térek vissza, vagy egy novellás bloggal, ahol mindenki kap majd szerepet, de egyelőre semmiben sem vagyok biztos. Az epilógus révén nem törekedtem a hosszúságra, amit sajnálok, de remélem így is elnyeri a tetszéseteket. Az esetleges hibákért elnézést, nem volt időm kijavítani, amit hétvégén kárpótolok.
Köszönöm mindenkinek aki velem tartott, egy utolsó bejegyzést még hozni fogok.<3
Jó olvasást mindenkinek! :)
Nonci.xx

 Két évbe telt míg Zaynnek igazán sikerült elfelejtenie a múltját. Túl tudta tenni magát Perrien is, pedig tudom, hogy engem nem fog ugyanígy szeretni, mint őt. Most már tud boldogan, és önfeledten nevetni, nem zárkózik magába, és nem hagy magamra, mikor úgy dönt, hogy órákra eltűnik a szobájában.
A kilépése után, új, a saját stílusa szerint kezdett zenélni, ami meglepett, de nem negatív értelemben. A fiúkkal rendszeresen tartja a kapcsolatot, bár nem igazán találkoznak. Nekem mégis hatalmas megnyugvást nyújt, hogy ennyi idő után, most mégis jóban vannak, és újra  tudnak viták és összetűzések nélkül beszélgetni.
Ebben a két évnyi változásban az volt számomra a legnagyobb boldogság, mikor egy interjúban a barátnőjeként említett meg. Emlékszem, alig vártam, hogy hazaérjen. Az arcomról könnyek csorogtak, miközben fülig érő mosollyal ugrottam a nyakába. Alig három hét után, ténylegesen felvállalta a kapcsolatunkat. A rádiós interjúja után, három héttel, egy közös képünk ott virított az Instagram profilján. Az elkövetkezendő napokban pedig már képes volt megjelenni velem az utcán is. Megfogta a kezem, édesen maga mellé húzott, s már képes volt arra, hogy ne titkolózzon, és felvállalja, hogy ismét kapcsolatban él.
Mérhetetlenül büszke voltam rá, ahogy büszkén mosolyogva, a kezemet szorongatva, sétált velem London egy forgalmasabb utcáján.

*~ 5 évvel később *~ 

- Mihez van ma kedved? - óvatosan ül le mellém, miközben a kezét a domborodó hasamra simítja. Mielőtt válaszolhatnék, apró trappolások zavarják meg a romantikus pillanatot. Ügyesen felmászik a kanapéra, majd Zayn ölébe veti magát. Micheal már az első pillanattól kezdve féltékeny típus volt. Mindegy milyen messze volt tőlünk, ha Zayn akár csak egy puszit is adott, másodpercek alatt termett a lábunk mellett, és kezdett nyafogni, hogy egyikünk vegye fel.
- Menjünk állatkertbe! - a négy éves kis csöppség rengeteg energiával küzd, így nem esik nehezére az egész napot végig sétálnia, velem ellentétben.
- Mikey, tudod, hogy anya nem sétálhat sokat - Zayn szemében ott a megrovás, ami először kicsit megijeszt, de tudom, hogy nem gondolja komolyan, hiszen Mike is tudja ezt. - De a játszótérre lemehetünk - alkudozik, és a kicsinek egyből felcsillannak mogyoróbarna szemei. Szó nélkül mászik le Zayn öléből, majd elrohan. Értetlenül nézünk össze, de hamar választ kapunk, mikor a kisfiúnk boldogan tipeg vissza hozzánk, a kabátjában. Egyedül képes felvenni bármilyen ruhadarabot, kivéve a cipőjét. A lábbeliket Zaynie kezébe nyomja, s miután ismét felmászik a kanapéra, türelmesen várja, hogy az édesapja ráadja a cipőket. Nevetek az aranyosságukon, miközben szép lassan feltolom magam, hogy én is felöltözhessek. Mire sikerül felküzdenem a cipőimet, a kabát és a sál már meg sem kottyan. Azt hittem, mire a kilencedik hónapba érek, Zaynnek kell majd megoldania az apró gondjaimat, de valahogy mégis sikerült kitapasztalnom és megoldanom ezeket a nehéz feladatokat is. Mire végzek, a többiek már az ajtóban toporognak, és nevetnek azon, mennyire lassú vagyok.
Egy ideig együtt sétálunk, majd a fiúk hamar megunják, az úgynevezett csigatempómat, és úgy döntenek versenyt futnak a játszótérig. A verseny nem tart sokáig, már az első zebránál megállnak, Zayn a nyakába ülteti a kis utódját, s amint a lámpa zöldre vált, ismét futni kezd.  Nem sietek, bágyadt mosollyal az arcomon sétálok utánuk, hiszen egy helyre megyünk. Az arcomat kellemesen simogatja a langyos levegő. Tavasz van, de az idő még nem mondható melegnek, így jobban összehúzom magamon, a vékony kiskabátot. Mikor beérem őket, Michael már egy nála pár évvel idősebb kislánnyal és egy vele egykorú kisfiúval játszik. Megállok, és a tekintetemmel Zaynt keresem, akit hamar megtalálok az egyik padnál, egy pár társaságában. A férfinek félhosszú göndör fürtjei vannak, de a nő takarásban van. Ahogy odaérek, hatalmas meglepetésben részesülök. Zayn társasága nem más, mint Harry és Emily. Meghatódom, hogy ennyi idő után pont itt és pont így találkozunk. Vigyorogva ölelgetem meg őket, miközben magamban konstatálom, hogy az évek alatt semmit sem változtak.
Tavaly költöztünk a környékre, megóvva Michaelt, és a nemsokára születendő testvérét, Bruce és Josh aljasságaitól, akiket Zayn többször is feljelentett az évek során. Kiderült, hogy Josh bosszúként bérelte fel Bruce-t, aki nem a testvérem, ő csak egy szerepet játszott, hogy Josh újra magának tudhasson. A testvérem, gyerekkorunkban megszökött az egyik nevelő otthonból, és azóta senki sem látta. Örülök, hogy Harryék a közelben laknak, bár Zayn nem mesélte, de mint kiderült, a kicsik többször is találkoztak már, mikor nem tudtam Michealt kikísérni a játszótérre.
A jelenlétük cseppet sem aggasztó, inkább megnyugtat és a régi időkre emlékeztet. Harry elmeséli, hogy Liam elvette feleségül Sophiát, akik most várják az első gyereküket, Louis Eleanorral maradt, Niall pedig szakított Taylorral, mikor kiderült, ő is jóban van Joshhal, és Bruccal.
- Ha minden igaz a többiek is nemsokára itt lesznek - Emily boldogan néz az órájára, mire Harry magához vonja őt, és a fülébe suttogja, hogy ez meglepetés lett volna, de a suttogása nem sikerül elég halkra.
Emily állítása nem kevesebb, mint fél óra alatt beigazolódik, és a társaságunk kibővül, az öt ismerős arccal. Eleanor kezét egy világosbarna hajú kislány szorongatja, akit bátorítani kell, de ő is hamar odatalál a többiekhez, és fesztelenül játszani kezd. Mindenki jót nevet a mára már mindenki által ismert történeteken, miszerint. ki hogyan is ismerte meg egymást. A Zaynnel való találkozásunk bár elég érdekesen alakult, mégis a mi történetünk aratja minden alkalommal a legjobb sikert.
S azt leszámítva, hogy az életem milyen borzalmasan indult, mégis örülök, hogy azon a napon én is elmentem abba a buliba. Tisztán emlékszem, mikor Zayn leöntött vörösborral, hiszen a ruha még mindig ott lapul a szekrényemben. Bennem van az emlék, mikor másnap kiderült, hogy hozzá megyünk látogatóba, az arca mikor felismert, mikor felajánlotta, hogy nála aludhatok, amit még aznap este el is fogadtam. Mikor felajánlotta, hogy költözzek hozzá, és legyek a lakótársa, aztán ez szinte elhalványult, mikor büntetésekbe sodortam magam, s mikor úgy döntött, hogy még a lakást sem hagyhatom el. A rossz emlékek elhalványulnak, s bár az életem az elmúlt években kezdett jó irányba haladni, ha esélyem lenne megváltoztatni bármit is a múltban, nem tenném, mert tudom, hogy nekem Zayn mellett a helyem, és teljes szívemből csakis Őt szeretem.

VÉGE

30.rész

Sziasztok! :)

Nos, nem tudom, hogy jelenleg mi történik, próbálok írni, és teljesen tanácstalan is vagyok, magával a történettel és azzal is, hogy folytassam-e vagy ne. Az előző részhez egyetlen visszajelzést sem kaptam, a néhai kimaradások miatt, így gondolom felesleges ezzel vesződnöm, de nem adom fel. Megírtam a 30. részt, a folytatást pedig a jövő heti kedvem szerint fogom megírni. Ha nem tudom folytatni akkor már csak az epilógust hozom, ha maradt még bennem elég erő és energia akkor még kitudom húzni +5 vagy akár 10 résszel is.

Jó olvasást! :) <3

Nonci.xx

Mikor a fekete kocsival leparkolok a garázsban, hátra dőlök, és hosszan kifújom a levegőt. Azt hittem már sosem érünk haza. Várok egy kicsit, miközben oldalra fordítom a fejem, és Melodiet bámulom, ahogy elnyílt ajkakkal, halkan szuszog a mellettem lévő ülésen. Sajnálom felébreszteni, de nem hagyhatom itt. Kezemet a csupasz combjára helyezem, mire kicsit megrándul, de nem ébred fel. Kicsatolom a biztonsági övem, és kikászálódom a kocsiból. Tudom, hogy percek kérdése, amíg felébred, hiszem kiskoromban én is egyből felébredtem, ahogy anyukám leállította a kocsi motorját. Úgy döntök, hagyom még kicsit, így hátra sétálok, és kipakolok a csomagtartóból. Háromszor kell fordulnom, mire sikerül mindent eljuttatnom a nappaliig. Visszakocogok a garázsba, kinyitom előtte az ajtót, majd leguggolok. Kezemet most az arcára simítom, mire megmozdul. Tudom, hogy ébren van, ez csak egy színjáték, én pedig elhitetem vele, hogy nem tudok róla. A térdei alá csúsztatom a kezem, s boldogan látom, ahogy kirázza a hideg. Felnyalábolom, s miután fél kézzel becsukom a kocsi ajtaját, menyasszony pózban tartva cipelem be a lakásba. Finoman fektetem le a kanapéra, majd magára hagyom, amíg a bőröndjeimet az emeletre cipelem. Az ő táskáit szándékosan hagyom lent.
Majdnem két hetet töltöttük Amerikában, és ez elég hosszú idő volt, hogy mindentől távol lehessünk, hogy minden megváltozott. Olyan felszabadultnak tűnt, és most nem tudom eldönteni, hogy a környezetváltozás tette ezt vele, vagy én. Mindenesetre azt tudom, hogy komoly döntés előtt állok, és őt a mai nap folyamán még beszeretném avatni, még akkor is, ha nem tudom, hogy készen állok-e rá, hiszen a csontjaimban érzem, hogy ő képes lesz erre.
Nem foglalkozom a kicsomagolással, mindent beszórok a szoba egyik sarkába, majd visszarobogok a nappaliba, ahol egy üres kanapé fogad. Értetlenül mászkálok a földszinten, majd a konyhába érve egy kisebb szívroham jön rám. Kétségbeesetten keresem Melodiet, miközben két apró kéz takarja el a szemem, és egy, a kezekhez hasonlóan apró test simul hozzám. A parfümje megcsapja az orrom, és ez megnyugvással tölt el. Elmosolyodom, miközben kezeit lefejtem magamról, hogy egy hirtelen mozdulattal megfordulhassak és megcsókolhassam. Kicsit meglepődik, de visszacsókol, és nekem ennyi bőven elég. Ujjaim a pólója alá csúsznak, és egészen felmennek a melltartója szegélyéig, mikor megállít. Mikor elválunk, ajkait egy csábos mosolyra húzza, ahogy kapkodja a levegőt. Elsimítok egy tincset az arcából, ő pedig egy finom puszit hagy a borostás arcomon, majd hátat fordítva nekem, a hűtőhöz sétál. Egy ideig kotorászik a fagyasztóban, majd a szekrényekben is, végül elárulja, hogy vacsorát készít. Egy percre sem hagyom magára, vagy a pultnál ücsörgök, vagy a lába alatt sertepertélek. Imádom, amikor felkuncog, mikor valami hülyeséget csinálok, régen nem éreztem ilyen boldognak magam, főleg nem valaki mellett.
Felszeletelem a paradicsomot, a parmezánt, és a csirkemellet is apró kockákra aprítom. Élvezettel bámulom őt, ahogy a tűzhelynél ügyeskedik, s miután elfogyasztjuk a vacsorának szánt ételt, elhessegetem a konyhából, egyenesen a nappaliba, hogy pihenjen kicsit, amíg elmosogatok. Egyszerűen fogalmam sincs hogyan is mondhatnám el neki. Tudom, hogy biztosan nagyon örülne neki, de ha a számításaim úgy sülnek le, ahogy erre hónapokkal ezelőtt is példa volt, az életem ismét egy hatalmas katasztrófa lesz. Észre sem veszem, de a szorításom alatt megreped az egyik pohár. Gyorsan a kukába hajítom, megpróbálom ugyanígy kiüríteni az agyamat, s minél előbb végezni a mosogatással. Mire végzek, szinte az egész konyha vízben úszik, így újabb 5 percet pocsékolok el azzal, hogy magam után takarítok.
Fáradtan rogyok le mellé a kanapéra, egyre jobban érzem a mögöttünk lévő, hetet, vagy esetleg napot, hiszen én ma még nem is pihentem. Elnyúlok a kanapén, Melodie pedig az ölembe fészkeli magát. Üres tekintettel bámulom a filmet, amit néz, miközben a hajával játszom. Hallom a hangokat, a szavakat, mégsem tudok belőlük mondatokat vagy akár szöveget alkotni, így hamar feladom a próbálkozást. Még érzékelem, ahogy Mel felkuncog egy-egy poénon, vagy magyarázni kezd egy részt, amelyen pont érdekes grimaszokat vágok. Végül nem tudom mikor, egy idő után megszakad a kép, s a hang, engem pedig elnyom az álom.
Mikor legközelebb felébredek, a nappalit sötétség árasztja, s a mellkasomon is könnyűnek tűnik. Melodie nincs velem. Lerúgom magamról a pokrócot, amivel időközben talán ő takart be, és felülök. Nem tudom meddig ücsörgök így, csak várom, hogy teljesen felébredjek, és a szemem is hozzászokjon a sötéthez. Egy idő után a látásom visszanyeri az erejét, s elmarom az előttem lévő üvegasztalról a telefonomat. A képernyő fénye elárasztja a nappalit, én pedig hunyorogni kezdek. Ismét eltelik egy kis időbe, mígnem újra látok, s a szemeim az erős fény ellenére kitágulnak. Hajnali 3. Nem mondtam el neki. Mindent magam mögött hagyva, felállok és halkan az emeletre sietek. Az ő szobája üres, ami miatt a rémület fog el, de megnyugszom, amikor a saját szobámban, egy kis kupacot látok szuszogni. Befészkelem magam mellé, ám még mielőtt magamhoz húzhatnám, a szemei kitágulnak, felül az ágyban. A mellkasa gyorsan emelkedik és süllyed, ahogy kapkodja a levegőt, az én pólóm van rajta, amitől elmosolyodom.
- Hé, Mel, nincs semmi baj, csak én vagyok - én is felülök. A szemeink egy vonalban vannak, és amikor felismer, a rémült szempárokba hatalmas nyugalom költözik. Visszafekszem, őt is magammal húzva. Nem ellenkezik, sőt. Szorosan a mellkasomhoz préseli magát, szinte eltűnik az ölelésemben. Annyira szeretem.
- Ne haragudj, hogy lent hagytalak - suttogja. - Annyira fáradtnak tűntél egész nap, nekem pedig nem volt szívem felébreszteni téged, de tudtam, hogy amint felébredsz, keresni fogsz, ezért gondoltam azt, hogy nálad alszom. Bocsánat, ha megijesztettelek - motyogja a mellkasomba.
- Inkább te tűntél rémültnek, ahogy felébredtél - mosolygok, s egy tincset a füle mögé tűrök. Azt,  amelyik mindig az arcába lóg, még akkor is, ha a haját összefogja. Nem kell sokáig várnom, a légzése ismét egyenletes lesz, s vele együtt én is átadom magam ismét az álmok világának.
Mikor reggel kinyitom a szemem, először Melodie arcát pillantom meg, aki ugyanolyan ártatlan arccal szuszog a mellkasomon, ahogy szokott. Végig simítok az arcán, majd kibámulok az ablakon. Esik. Az időjárás kedvez a hangulatomnak. Tudom, hogy ma fel kell tennem neki a nagy kérdést, hiszen nem halogathatom sokáig, és csak a legjobbat szeretném számára. Választás elé állítom, amivel megalapozhatja a jövőjét, amiben talán szerepet kapok, talán nem. Az órára pillantok, tíz már elmúlt. Felkelni nincs kedvem, úgy döntök Melodiet sem ébresztem fel, így magunkra húzom a takarót, becsukom a szemem, és engedem magamnak, hogy elbóbiskoljak.

A kései reggeli után, amit talán nevezhetünk ebédnek, erősködik, hogy ő akar elmosogatni, én pedig a tegnapi után beadom a derekam, nem kell kétszer kérnie.
A nappaliba megyek, ahol először a táskáit pillantom meg, érintetlenül. A mai napon először elmosolyodom, majd levágom magam a fehér kanapéra, és a tv-t kezdem el kapcsolgatni. Végig zongorázom a csatornákon, de semmi érdekeset nem találok, így kikapcsolom a készüléket, és puffogva az ablakhoz sétálok. Szükségem van egy szál cigire, de Melodie kedvéért hetekkel ezelőtt lemondtam róla.
- Zayn? Minden rendben? - vékony hangjára összeugrom kicsit, majd megfordulok, hogy válaszolhassak.
- Persze - bólintok, de meggondolom magam. El kell mondanom neki, és ennek most jött el az ideje. - Mármint, nem. Gondolkoztam. Egy ideje már gondolkozom ezen. Nézd Melodie, nagyon szeretlek és a legjobbat szeretném neked, ezért úgy döntöttem, hogy elengedlek. Tudom, hogy nincs hol laknod, de, mint búcsúajándék veszek neked egy lakást, bárhol, ahol csak szeretnéd. Többet nem kötelezlek arra, hogy velem legyél. Többet nem lesznek szabályok.
- Miért csinálod ezt? - Nem mozdul, s a hangja annyira halk, hogy szinte meg sem hallom.
- Ha szeretsz valakit, elengeded. Nem akarom, hogy úgy érzed fogva tartalak, szóval úgy döntöttem elengedlek. - Az arcán vegyes érzelmeket fedezek fel, de nem bírom sokáig, ismét hátat fordítok neki, hogy kibámulhassak az ablakon. Nem szól semmit, csendben áll mögöttem, majd egy idő után hallom, a lépteit, de nem felém közeledik. Megfordulok, és ő már nincs itt. Hallom a bejárati ajtó csapódását, és vele együtt a szívem is megszakad. Fáradtan rogyok le a kanapéra. Összetörtnek érzem magam, fáradt vagyok és szomorú. Sírni, kiabálni, törni és zúzni lenne kedvem, vagy leinni magam a sárga földig, hogy ne emlékezzek semmire, mégsem teszek semmit. Azt hittem velem marad, azt hittem nem fog elhagyni, ő mégis szó nélkül itt hagyott, és ez annyira lesokkolt, hogy egy árva könnycsepp sem hagyja el a szemem. Megfordul a fejemben, hogy felborítom az asztalt, mely így millió darabra törne össze, megadva a kezdőlöketet a romboláshoz, de ekkor kinyílik a bejárati ajtó, hiszen hallom becsukódni, de nem kelek fel. Nem érdekel, hogy ki az, még akkor sem, ha betörő. Előredőlök, könyökeimet a térdemre támasztva bámulok magam elé, mikor a lépések kezdenek egyre hangosodni.
- Azt mondtad, ha szeretsz valakit, elengeded - az ismerős hang hallatán felkapom a fejem. - De, ha ő is igazán szeret téged, visszajön - a hangja elcsuklik, én pedig felpattanok, és hagyom, hogy a karjaimba vesse magát. Mélyről jövő sírás szakad fel belőlem. Érzem, a megkönnyebbülést, és tudom, hogy az örömtől sírok. - Szeretlek, Zayn Malik! Ne haragudj, hogy egy percig is hagytam, hogy kételkedj bennem, sosem hagynálak el - hadarja, én pedig egy csókkal hallgattatom el, hogy tudja, sosem haragudnék rá, hiszen ő segített abban, hogy megtaláljam a rég elveszett boldogságom.

29.rész

Sziasztok! :)
Sajnálom, hogy csak most, de elkészültem a múlt heti résszel. Előző héten semmi időm nem volt rá, ezen a héten pedig minden szabadidőmet és nem szabadidőmet feláldoztam rá, hogy elkészülhessek vele, most pedig itt vagyok. Rájöttem, hogy igazából azért kések, mert minél előbb megírom és felteszem a részeket, annál hamarabb lesz vége, amihez nincs kedvem, ugyanakkor a történetet sem húzhatom örökké. Annyira azért nekem sem jó a fantáziám és a nem létező tehetségem. Remélem tetszeni fog nektek is, én kivételesen megvagyok elégedve, legalábbis a 10%-ával biztosan.:D
Jó olvasást és hagyjatok nyomot magatok után! :)
Nonci.xx

Ui.: Hallgassátok a Made in the A.M.-t, az Istenek énekelnek nekünk.<33

 Miután beszámoltam neki a nap, mint nap visszatérő rémálmaimról, azt hittem, hogy magasabb szintre lépett a kapcsolatunk. Azt hittem, mellette boldog lehetek, hogy bízhatok benne és szép lassan tényleg sikerül kialakítanunk egy kapcsolatot, amiből később talán egy csodálatos, boldog befejezés lesz. De tévedtem. Úgy tűnik, én mindig tévedek, megbízok olyan emberekben, akik kedvesek hozzám, és törődnek velem, hogy aztán hátba szúrhassanak, vagy csak épp szerencsétlennek születtem. Úgy érzem ebben a szobában fogok megőrülni, esetleg egyedül megöregedni. Azt hittem Zayn már nem lesz kegyetlen velem, és nem fog többet ide lent hagyni, most azonban mégis megtette. Mégis itt vagyok. Egyedül vagyok ebben az undorítóan fehér szobában. Utolsó szavai visszhangzanak a fejemben, mielőtt ismét itt hagyott. Sajnálom.. Jóvá fogom tenni! De ezek most csak üres szavaknak tűnnek.
Míg azon gondolkozom,hogy miért is építtetett egy ilyen szobát, addig ugyanúgy próbálok rájönni, mik okozhatják a hangos puffanásokat a fejem felett. Néha hallok mondat foszlányokat, káromkodást, felismerem, ahogy egy-egy üveg szilánkokra törik. Ami nekem a plafon, az valószínűleg a nappali padlója. Nem tudom ki lehet itt, de biztosan nem ápol Zaynnel túl jó viszonyt, ha ilyen hangfoszlányok szűrődnek le, és még engem is elrejtett.
Nem tudom meddig lehet egyedül, de amikor meghallom a kulcs zörgését a zárban, felpattanok, hogy az ajtó mögé bújhassak. Egy ideig csendben van, teljesen kitárja az ajtót, de a fa nem ér hozzám.
- Melodie, tudom, hogy itt vagy - mondja, én pedig visszatartom a lélegzetem is. Nem válaszolok, csupán összeszorított ajkakkal várom, hogy mi fog történni. Látni sem akarom, undorodom, és félek tőle. Szöget ver a fejemben az ötlet, hogy ha még beljebb is jön. elég esélyem lesz kimenekülni, és őt bezárni ide. Talán, még a házból is kijuthatnék, ha szerencsém van, és nem ér utol, vagy ha nem talál ismét rám. Tulajdonképpen azt sem tudom, miért zárt ide, lehet okkal tette, amiért magyarázattal tartozik, de ő nem mozdul, nem szól semmit, és én is a rejtekhelyemen maradok.
- Kimegyek, de mire visszajövök, legyél az ágyon, akárhova is bújtál, különben büntetésben részesítelek - a hangja most erélyesebben hangzik fel, amitől remegni kezdek. Tisztában vagyok azzal, hogy tudja, hol rejtőzködöm, az ajtó mégis becsukódik, a szobában egyedül maradok, miközben Zaynt hallom távolodni a folyosón. Miért félek tőle ennyire? Hogyan tud így befolyásolni? Több ezer kérdést teszek fel magamnak, miközben a lábaim önként indulnak meg az ágy felé.Számomra sok idő telik el, ami valójában kevesebb, mint 3 perc. A fal felé fordulok, és megpróbálok a lehető legnyugodtabban kinézni,de ez nem sikerül, mikor a fogva tartóm belép a szobába. Nem akartam szót fogadni neki, mert ezzel hatalmat adok a kezébe, de ha nem engedelmeskedem, talán tényleg bántani fog, ami még félelmetesebb is lehet, minthogy szembeszálljak vele.
Mikor a pillantásunk találkozik, elmosolyodik,de én képtelen vagyok ezt a gesztust viszonozni. Valósággal remegek, mintha hideg lenne, és ezt ő is látja. Tudom, hogy látja. - Mel, mi a baj? Jól vagy? - kérdezi, és megpróbál közelebb jönni. de ahogy ő előre, úgy én is hátra lépegetek, míg a falnak nem ütközöm. Felszeretnék mászni rajt, és kimenekülni, mint Pókember, de Pókember nem létezik, a tervem teljességgel lehetetlen, én pedig szánalmasan festek itt, a halálomat várva.
- Hagyj békén! Nem akarlak látni - szánalmasnak tartom, hogy olyan kérdéseket tesz fel, amire tudja a választ, és amikre nem akarok válaszolni. A hajam az arcomba hullik, miközben a könnyek végig folynak az arcomon. Nem akarom, hogy így lásson, sőt, sehogy sem akarom.
- Miért csinálod ezt? Miért löksz el magadtól? Pár órája még nem volt semmi baj. Mi változott meg?
- Hazudtál, Zayn - a hangom olyan halk, hogy attól félek, csak én hallom, de szerencsére nem kell megismételnem magam. - Bíztam benned, te pedig mindezt semmibe véve idehoztál és rám zártad az ajtót - suttogom.
- Mel,én.. - magyarázkodni akar, de nem hagyom, egyszerűen nem érdekel.
- Ne szólíts így! - förmedek rá, már az sem érdekel, ha bántani fog érte. Nem szól semmit, csendben ücsörgünk egymás mellett, végül megunjam feláll és az ajtó felé indul.
- A nappaliban leszek, ha úgy érzed, ismét szóba állnál velem - mondja a válla fölött, majd kisétál. Meglep, hogy így gondolja, még az ajtót sem csukja be maga után.ezzel teljesen zöld utat adva nekem. Egy ideig még fekszem, aztán rájövök, hogy válaszokra van szükségem.
Kissé lesápadok az összetört pince ajtót látván, de megpróbálom kizárni, szó nélkül indulok tovább. A nappali még rosszabb, mint az ajtó. Szédülni kezdek, és a haragom is kezd meginogni. Talán jó oka volt, hogy levitt oda.
- Miért? - a hangom halk, és erőtlen. - Csak azt szeretném tudni, miért zártál be oda ismét, mikor okot sem adtam rá - a hangom elcsuklik.
- Nézz körül - tárja szét a karját. Nem kell körülnéznem, tudom. Csak az ő szájából szeretném hallani. - Josh volt itt. Szerinted miért vittelek le? Miért akartam, hogy biztonságban legyél? Nem voltál ott egy fél napot sem, ahogy tudtam, hogy már biztonságos a terep, érted mentem. Semmi rosszat nem tettél. és én sem akartam neked ezzel ártani - hadarja.
- Bántott? - kérdezem.
A keze ökölbe szorul, ujjai elfehérednek, ahogy a seprűt markolja. Száját egy vonallá préseli és elfordul. Tudom, hogy igen, ezzel elárulta magát. Nem szól többet, és én sem kérdezgetem. Azt hiszi még haragszom, ami igaz is, de csak félig. Csak jót akart, ezzel a saját életét kockáztatva. Josh meg is ölhette volna. A maradék haragom is elpárolog takarítás közben. Szűk szavú vagyok, nem szólunk egymáshoz, csak ha szükséges. Ő összeszedi a szilánkokat és leveszi a betört ajtót, míg én feltörlöm a barna alkohol szagú foltokat, ami valószínűleg whiskey. A hangszórókra erősítem a telefont, ezzel jobb hangulatot teremtve.
Hosszú órák után, a lakás ismét tiszta, és nincs nyoma a korábbi dulakodásnak sem.

Egy ideig még pakolgatok, végül a kanapén kötök ki. Túl nagy a csend, ezért Zayn keresésére indulok. Az ő szobájához külön fürdő van, de oda már nem megyek be. Hallom a víz csobogását, így az ágyára telepszem és várok. Azt sem tudom, hogy miért vagyok itt. Már éppen távozni készülök, mikor kinyílik az ajtó, megjelenik Zayn és az arcán ugyanúgy meglepettség tükröződik, mint az enyémen. Érzem, hogy elpirulok, ezért lehajtom a fejem és a padlót kezdem el bámulni.
- Valami baj van? - kérdezi háttal állva, miközben ruha után kutat a szekrényben. Tudom, hogy mosolyog.
- Nem, csak eltűntél. Tudni szerettem volna, hogy jól vagy-e.
- Csak fürödtem - válaszolja, én pedig most először emelem fel a fejem, pedig nem kéne. Halk sikítás hagyja el a számat. - Mi történt? - kérdezi, továbbra is háttal állva. Miért ilyen nyugodt a hangja?
- Jézusom, Zayn! A derekad és a hátad - makogom. Vele ellentétben, én teljesen kikészülök. Akaratlanul is felpattanok, és odasietek hozzá, hogy jobban szemügyre vehessem a sérüléseit.
- Tudom, a tusfürdő is figyelmeztetett rá - elmosolyodik, de én ismét képtelen vagyok ugyanígy tenni. - Szeretnél ma este velem aludni? - kérdezi, ezzel témát váltva, mielőtt még mentőt hívnék a karcolásait tanulmányozva. Nem tudom mit válaszoljak, ezért csak egy aprót bólintok, miközben az ajtó felé hátrálok, hogy nyugodtan felöltözhessen. - Remélem nem haragszol már - teszi hozzá halkan. Nem mondok semmit. Édes mosolyától elolvadok és ez mindent elárul már rólam.
Mikor becsukom magam mögött az ajtót, úgy döntök én is lezuhanyozom, s mikor végzek, a csendes folyosón végig sétálva a szobámba megyek. Sokáig gondolkozom, mit is vehetnék fel, s mire észbe kapok, már Zayn pólója lóg rajtam. Elgondolkozom, hogy itt maradjak-e, vagy lemenjek megkeresni őt, végül az utóbbi mellett döntök, mikor a hasam egy hangos korgással jelez.
Ahogy lelépek az utolsó lépcsőfokról, azonnal rám pillant, pedig nekem úgy tűnt, minden figyelmét az előtte lévő filmnek szenteli. A konyhába sétálok, a nyomomban Zaynnel. Meglep, hogy vacsorával várt. Csendben eszegetünk, majd amikor az evés befejezésével a mosogatóhoz lépek, hogy elmosogassak, érzem, ahogy engem néz. Mellém lép, és a gyönyörű mosolyából megállapítom, hogy a pólója tetszik neki ennyire, ami rajtam van. Közel hajol hozzám, mire a gyomromban lévő lepkék felébrednek egy pillanatra, de csalódnom kell. A várt puszija helyett, visszahúzódik, helyette végig simít a karomon, majd magamra hagy. Mosogatás közben hallom, ahogy lekapcsolja a filmet és leoltja a villanyokat is.
Mikor végzem, én is utána megyek, és ahogy ígértem, az ő szobájába nyitok be. Percekig forgolódom, nem tudom, hogy ébren van-e, de mindenesetre nem akarom felébreszteni.
- Nem haragszom. Szeretlek! - suttogom, és egy puszit is adok neki, annak ellenére, hogy én nem kaptam. Kisebb szívroham jön rám, mikor hirtelen megfordul és a karjaiba von.
- Én is szeretlek! - suttogja, és aznap boldogan alszom el.

28.rész

Sziasztok! :)

Elkészültem az újabb résszel, remélem tetszeni fog. Köszönöm szépen, hogy ennyien jártatok már itt. Ahogy ugyanúgy megszeretném köszönni az újabb díjat is amit kaptam. Amint több időm lesz, kiteszem az összeset! Bámulatos nézni, hogy minden nap 100+ ember látogatja a blogom. Élvezzétek ki a szünet utolsó napjait! :)

Jó olvasást és ne felejtsétek minden vélemény számít!

Nonci.xx

 

Miután Josh távozik, egy darabig még a földön fekszem. Mindenem sajog, és valahogy megmozdulni sincs kedvem. Kis kupacot alkotva fekszem a törött vázák szilánkjai között, mikor hirtelen eszembe jut Melodie. Legszívesebben felpattannék, most azonban nem megy. Csigalassúsággal tápászkodom fel, s mielőtt összetakarítanék, a pincébe sietek. Hosszas ideig keresem a kulcsot, ami nincs a zsebemben. Először elgondolkozom, hiszen emlékszem, hogy oda tettem. Egy lehetetlen és rémisztő gondolat fut át az agyamon. Mi van, ha Josh megszerezte? Mi van akkor, ha a dulakodás közben a földre esett, amit én nem vettem észre, Josh pedig kapott az alkalom és megkaparintotta? Vagy csak ott hever a mocsokban. Visszasietek, végig nézem a konyhát, a nappalit, de sehol sem találom az apró kis tárgyat, így lemondóan visszaballagok a pincébe, melynek ajtaját összetörtem. Úgy döntök, ha nincs más mód, betöröm a másik ajtót is, ami lehetetlen feladatnak bizonyul. Az utolsó pillanatban azonban erre mégsem kerül sor. Egy kis tárgyat pillantok meg a lépcső mellett, amin megcsillan a fény. Biztosan akkor eshetett ki, mikor megpróbáltam kijutni, így miután kihalászom a szűk hely fogságából, egy elégedett mosollyal indulok meg a fehér szoba felé. Elfordítom a kulcsot a zárban, de mikor kitárom az ajtót a szoba üres. Beljebb sétálok két lépéssel, a kilincset nem engedem el. Tudom, hogy itt van, nem mehetett el. Nem tudott volna elmenni és Josht sem láttam lejönni ide. De, ki tudja, lehet eszméletemet vesztettem pár percre vagy órára, amíg a szilánkok közt feküdtem, várva a halálomat.
- Melodie, tudom, hogy itt vagy - megadóan sóhajtok, majd úgy döntök kimegyek, hiszen sok helyre nem bújhatott és biztosan haragszik rám, amiért idehoztam. - Kimegyek, de mire visszajövök, legyél az ágyon, akárhova is bújtál, különben büntetésben részesítelek - mondom kicsit erélyesebben, de csak blöffölök. Nem akarom bántani, képtelen lennék rá, és tudom, hogy amikor újra kinyitom az ajtót, ő ott fog ülni az ágyon, nem pedig az ajtó mögött, arra várva, mikor sétálok be, hogy ő kimenekülhessen, engem ott hagyva.
Mindössze talán két kört teszek a billiárd asztal körül, s mikor visszamegyek, Melodie ott kuporog az ágyon. Elmosolyodom, de ahogy közelebb szeretnék menni hozzá, a sarokba húzódik, és majdhogynem reszket.  - Mel, mi a baj? Jól vagy? - kérdezem, próbálok közelebb menni, de ő egyre jobban csak hátrálna, ha nem ütközne a falba,
- Hagyj békén! Nem akarlak látni - morogja, miközben lehajtja a fejét. Az arcát eltakarja a sűrű, fekete, hosszú haja, így nem látom, hogyan is reagál az újabb közeledésemre.
- Miért csinálod ezt? Pár órája még nem volt semmi baj. Mi változott meg?
- Hazudtál, Zayn - szavai olyan halkak, hogy ha nem lennék hozzá ilyen közel, biztosan nem hallanám. - Bíztam benned, te pedig mindezt semmibe véve ide hoztál és rám zártad az ajtót - suttogja, és így már összeáll a kép. A bűntudat égetni kezd belülről. Semmi rosszat nem akartam neki, csak megóvni, hiszen, ha Josh idejött, annak valami rendkívüli oka volt. Az életemre is fogadnék, hogy bármit is tervez, ahhoz csupán 2% közöm van, s a többit Melodienak szánja, elsősorban talán, hogy elvigye innen. Hogy elvegye tőlem, hogy a magáénak tudhassa, itt hagyva engem egyedül, beletemetkezve a csalódásba és talán az ismét kialakuló depresszióba.
- Mel, én.. - kezdeném, de nem engedi, hogy befejezzem.
- Ne szólíts így! - förmed rám. Lemondóan lesütöm a szemeim. Egy ideig csendben ücsörgök mellette, míg a szipogását hallgatom, majd úgy döntök, rá hagyom a döntést.
- A nappaliban leszek, ha úgy érzed, ismét szóba állnál velem - mondom a hátam mögé pillantva, mielőtt kisétálnék a szobából. Az ajtót nem csukom be, hozzá sem nyúlok, hagyom, hogy lássa, semmilyen hátsó szándékom sincs felé.
Kissé meghökkenek a még mindig összetört ajtótól, és a rendetlen nappalitól. Időközben el is felejtettem, mi történt. Megkeresem a felmosót, és seprűt, ám még mielőtt neki állhatnék takarítani egy vékony hangot hallok a hátam mögül.
- Miért? - kérdezi. - Csak azt szeretném tudni, miért zártál be oda ismét, mikor okot sem adtam rá - a hangja elcsuklik.
- Nézz körül - mutogatok a földön lévő dulakodás nyomaira. - Josh volt itt. Szerinted miért vittelek le? Miért akartam, hogy biztonságban legyél? Nem voltál ott egy fél napot sem, ahogy tudtam, hogy már biztonságos a terep, érted mentem. Semmi rosszat nem tettél, és én sem akartam neked ezzel ártani - hadarom, mielőtt még meggondolná magát és itt hagyna.
- Bántott? - szavai inkább suttogásként hallatszódnak, szinte nem is hallom. A seprű nyele, melyet markolok, már-már eltörik a szorításom alatt. Ajkaimat egy vonallá préselem, és elfordulok. Nem szenvedtem komoly sérüléseket, legalábbis nem tudok róla, de nem mondom el neki. Nem akarom, hogy tudja, és ismét félni kezdjen, hogy esetleg nincs biztonságban. A nap többi részében nem szólunk egymáshoz. Én takarítok, és egy idő után ő is besegít. Bár még kicsit szűkszavú, tudom, hogy egy kevés idő kell neki, és újra rendben leszünk. Beszélni nem nagyon akar, de a csendet sem tűri. Nézem őt, ahogy a hangszórókra erősíti a telefonját, majd a számunkra kialakított lakást megtölti a zenéje. Nem az én stílusom, de szeretem hallgatni őket. Annyi mindent elárul ezzel magáról, még ha ezt nem is tudja.
Órákba telik, és a lakás, - az összetört dolgokat leszámítva - ugyanolyan, mint volt. Kint már sötétedik, én pedig kezdek elfáradni. Szólni szeretnék Melodienak, megkérni, hogy tartson velem, de nem tudom, hogy kérhetek-e tőle ilyet a mai nap után, így csak csendben az emeletre sétálok.

Ruháimat egy kupacba szórva a padlón hagyom, miközben belépek a zuhanyzó kabinba. A testem bizseregni kezd, ahogy a forró vízzel áztatom el. A tusfürdő kissé csípni kezdi a sebeimet, amik a derekamon vannak, eddig észre sem vettem őket. Pár milliméteres vágások, így nem fordítok nagy gondot rájuk. A kabinból kilépve, egy törülközőt csavarok a derekamra, most nem foglalkozom borotválkozással, lelkileg teljesen kikészült vagyok, gyengének érzem magam. Ahogy a szobámba sétálok, meglepetésként ér, hogy Melodie az ágyamon ül. Elpirul és lehajtja a fejét, miközben tördelni kezdi az ujjait. Elfojtom a mosolyom, szórakoztat, mennyire zavarba tudom hozni.
- Valami baj van? - kérdezem, s háttal állva neki, ruha után kezdek el kutatni a szekrényben.
- Nem, csak eltűntél. Tudni szerettem volna, hogy jól vagy-e - mondja.
- Csak fürödtem - válaszolom. Továbbra sem fordulok meg, és egészen addig tudom, hogy ő sem néz rám, míg valami sikításszerű hang el nem hagyja a száját. - Mi történt? - kérdezem, pedig tudom mitől rémült meg.
- Jézusom, Zayn! A derekad, és a hátad - makogja, miközben közelebb jön, hogy megvizsgálhassa.
- Tudom, a tusfürdő is figyelmeztetett rá - mosolyodom el, de az ő arca komoly marad.  - Szeretnél ma este velem aludni? - kérdezem, ezzel elterelve a figyelmét, a harci sebeimről. Aprót bólint, majd az ajtó felé indul. - Remélem nem haragszol már - mondom halkan. Rám pillant. Nem válaszol, de a szemei mindent elárulnak.
A folyosón csend van, beletelik egy kis időbe, mire rájövök, hogy ő is fürdeni ment. Vacsorát készítek, és egy cigit is elszívok, miközben fejben eldöntöm, hogy megpróbálok leszokni. A nappaliban ücsörögve bámulok egy idétlen filmet, mikor a lépcső alján megjelenik, és a konyhába invitál vacsorázni. Mikor a mosogatóhoz lép, akkor tűnik csak fel, hogy az én pólómat viseli. Ez alátámasztja a korábbi kérdésemre a választ. Mellélépek, egy puszit akarok adni az arcára, helyette, csak végig simítok a karján. Lekapcsolom a tv-t, majd utam a szobámba vezet.
Háttal fekszem az ajtónak, s már szinte alszom, mikor az kinyílik, pár perc múlva pedig besüpped mellettem az ágy. Percekig forgolódik, s mikor sikerül elhelyezkednie, suttogni kezd.
- Nem haragszom. Szeretlek! - mondanivalóját egy puszival erősíti, amitől a szívem repdesni kezd. Ő azt hiheti, hogy már alszom, én azonban megfordulok, és a karjaimba vonom.
- Én is szeretlek!

27.rész

Sziasztok! :)
Borzasztóan sajnálom, hogy 2 hétre így eltűntem, de egyrészt semmi időm nem volt írni, másrészt pedig semmilyen ötletem sem volt, hogyan is folytatódhatna Melodie és Zayn élete. Most azonban itt vagyok, elkészülve a 27.résszel. Köszönöm szépen a 18.000 oldalmegtekintést, és azt is, hogy a Prológust már több, mint 1000-en elolvastátok, csodásak vagytok! <3 Azt még nem tudom, hogyan fogom befejezni, majd ahogy ezt a lépés diktálja.
Nem tudom, hogy egyáltalán maradt-e még velem valaki, de aki itt van, annak jó olvasást! :)
Nonci.xx

 Bűntudatot érzek, de a lelkemet mégis hatalmas megkönnyebbülés járja át. Egyedül ücsörgök az erkélyen, a nap már gyéren bevilágítja a tájat a távolban lévő dombok és fák mögül. Szép lassan kortyolgatom el a forró kávém, s eljátszadozom az ujjaim között szorongatott cigaretta füstjével is, melynek minden szippantását kiélvezem. A telefonom összetört, és kikapcsolt állapotban hever az éjjeliszekrényemen. Miután bejelentettem a kilépésem, borzalmas volt azt a rengeteg csalódott és szomorú arcot látni. Ahogy a fiúk is sírtak mellettem, a koncertet követő órákban pedig a backstage teljes csatatér lett. Most nem az volt a céljuk, hogy az utolsó dalunk után a lehető leggyorsabb módon eltűnhessünk, hanem az, hogy ki tud nagyobb fejmosást mérni rám. Úgy gondoltam jó döntés, ha eljövök. Jó döntés, ha önmagamat adhatom, ha nem kell többet hazugságokra alapoznom a jövőmet, még akkor is, ha a Modest! mindenféle kamu indokot is talált ki még a távozásom indokára is. Jó döntést hoztam, annak ellenére, hogy milliók csalódtam, hogy az eddigieknél, most még többen, hogy egy időre biztosan elveszítettem a bandatársaim barátságát, és bizalmát, hiszen egykönnyen úgysem fognak megbocsátani, de mára már megtanultam, hogy ennek így kellett történnie, hiszen mindennek ára van.
A gondolatmenetemet az üvegajtó halk nesze zavarja meg. Elmosolyodom, ahogy a kócos hajú, álmos szemű lány, pokrócba csavarva kilép az erkélyre. Kinyújtom a karomat, ezzel az ölembe invitálva őt, s miközben hozzám bújik, a haját simogatom.
- Mi a baj babe? - kérdezem. Nem szokott ilyen korán felkelni, ezért hiszem azt, hogy valami nincs rendben.
- Nincs baj. Rémálmom volt, és amikor felébredtem, nem találtalak - suttogja. - Jól vagy? - cirógatja meg az arcom.
- Kicsit nehéz ez, de idővel jobb lesz - adom válaszul. Neki nem mondtam, de részben ő is szerepet játszott ebben az egészben. Részben miatta is léptem ki, hogy több időt tölthessek vele, és a folyamatos turnék ne szakítsanak szét bennünket, de neki ezt nem akartam elárulni. Nem volt rá szükség, hogy ezt is tudja, és most sincs. Tudom, hogy rengeteg dolgon aggódik, s ha tudná, hogy ezt részben miatta is csináltam, biztosan kiakadna, rosszabb esetben el is dobna magától.
Fejét a mellkasomra hajtom, s az arcát figyelem. Szemeim elidőznek a sötét karikákon, melyek az ő szemei alatt húzódnak, de hiába kérem, hogy legalább az ölemben aludjon egy kicsit, ilyenkor mindig félelem ül ki az arcára, s egyre inkább csak tiltakozni kezd. Tudom, miért teszi ezt, ahogy azzal is tisztában vagyok, hogy még sosem beszélt ezekről az álmokról, így mesélésre biztatom, és ő mesélni is kezd.
- Az egész a családom elvesztésével kezdődik - kezdi, s már tudom, talán baj volt megkérdeznem, de előbb vagy utóbb ki kell adnia ezt magából, hátha sikerül elengednie a múltat, vagy legalább egy részét. - Joshnak is rengeteg szerep jut az álmaimban. Akárhányszor lehunyom a szemem, vagy akár elalszom, mindig az az autóút jelenik meg előttem, mikor kirándulni indultunk. Újraélem, ahogy egy fának ütközünk, majd végig kell tűrnöm, ahogy a semmiből megjelenik mellettem Josh, és nem tesz semmit. Én kiáltani szeretnék, de egyetlen hangot sem tudok kinyögni, teljesen néma vagyok - a karjaim szorosan fonom a dereka köré, arcomat a hajába rejtem. Perrie halála után, nekem is voltak rémálmaim, de ahogy megismertem Melodiet, egy idő után ezek eltűntek. Az ölemben kuporgó lányra pillantok, aki egy ideje már némán ücsörög. A távolba mered, s arcáról néma könnyek csurognak le,
Ujjaimmal letörlöm a kövér cseppeket, és egy puszit nyomok, kissé ragacsos arcára. Nem azért teszem, hogy bátorítsam, hanem azért, mert szeretem, ő mégis megembereli magát, s folytatja a történetet, még akkor is, mikor a tudtára adom, hogy ne tegye ezt, ha nem akarja. Ennyi kín elég egy napra. - Onnantól kezdve csak Josht láttam, egy idegen szobában voltunk, talán a pincéjében, ahova sosem mehettem le - a hangja elcsuklik, hihetetlenül bátornak és erősnek tartom a karjaim közt szorongatott lányt, amiért ilyen felzaklatott állapotban is végig meséli a történetüket, ezzel újra felidézve azt, ő mégis elmondja a legrosszabb rémálmát, amiben az ex barátja kínozza, és megerőszakolja őt.
Próbálom megnyugtatni és jobb kedvre bírni őt, és ez hosszú órákba telik, de sikerül. Ismét mosolyogni látom, és ez megnyugtat. Talpra állítom, s ő megijed, de egy bátorító mosoly mellett, ujjaimat összefonom az övéivel, ezzel biztosítva, hogy nem akarom elzavarni. Lesietek vele a lépcsőn, és a konyhában lévő egyik bárszékre ültetem, hogy reggelit készítsek neki, mikor csengetnek. Apró puszit adok a homlokára, s miután meggyőzöm, hogy ne menjen sehová, az ajtóhoz sietek.
Hirtelen keserű íz önti el a számat, ahogy megpillantom a korai vendégünket. Legszívesebben rácsapnám az ajtót, ha a lábával nem akadályozná meg. Kihasználom az alkalmat, s míg ő az említett testrészét fájlalja, én visszasietek a konyhába, ahol Melodie ártatlan mosollyal vár rám.
- Ki volt az? - kérdezi, s karjait már csúsztatná is a nyakam köré, de gyorsan lefejtem magamról.
- Nincs időm magyarázkodni. A te biztonságod érdekében gyere velem - hadarom, és a válaszát meg sem várva, kapom fel az ölembe, meg sem állva a pincelejáróig. Az arca fal fehér, és egész testében remeg, amikor tudatosul benne, hogy mire is készülök.
- Ne, Zayn! Kérlek ne, nem csináltam semmi rosszat! - sikoltja, mikor a játékteremként kialakított pincébe érünk. Nem válaszolok. Szabad kezemet a nadrágzsebembe süllyesztem, s miután megtalálom a kulcsot, Melodiet bevezetem a számára már jól ismert, hangszigetelt szobába.
- Melodie, hidd el, hogy amit teszek, nem azért teszem, hogy ezzel bánthassalak. Most nincs időm, de ha végeztem, mindent elmagyarázok.
- Miért csinálod ezt? - a hangja elcsuklik, ahogy összekuporodik az ágyon. Legszívesebben odamennék, hagynám, hogy az ölembe másszon, s míg én a hátát simogatom, ő megnyugszik. Nem akarom, hogy megint azt képzelje, rossz vagyok, hiszen egyáltalán nem akarok neki ártani, mindössze csak meg szeretném védeni, Joshtól, aki mondhatni tönkre tette az életét.
Lemondóan hajtom le a fejem, s úgy teszek, mintha a cipőm olyan érdekes lenne.
- Sajnálom - motyogom megtörten. - Jóvá fogom tenni! - mondom határozottan, majd kihátrálok a kis erődítményből, s ahogy kulcsra zárom az ajtaját, egy másikat hallok becsapódni. Idegesen trappolok fel a lépcsőn, majd a lehetségesnél még jobban felforr a vérem, ahogy konstatálom, hogy a nem várt vendégünk, engem zárt le a pincébe. Hiába rángatom a kilincset, az ajtó nem mozdul. Fogalmam sincs mi fog történni, fogalmam sincs, Josh mit keress itt, így saját magamat hergelve rugdosom az ajtót, s mikor ez sem használ, a vállammal próbálkozom. A vastag fa, többszöri próbálkozás után feladja a küzdelmet, s hangos recsegések árán repedezik meg. Észre sem veszem, de az öklömről lehorzsolom a bőrt, ezzel véresre festve a fehér ajtót. Most azonban ez sem érdekel, csak egyet akarok. Melodiet biztonságban tudni.
Mikor kiszabadulok a saját pincémből, minden olyan nyugodtnak tűnik, aztán észreveszem Josht, aki a nappaliban üldögél. Az üvegasztalon egy felbontott Whiskyt pillantok meg, a kanapén ülve pedig a kellemetlen alakot, egy pohárral a kezében.
- Mit akarsz? - förmedek rá. Nem megyek a közelébe, hiszen biztosan bántanám, így megállok félúton, és csak ökölbe szorított kezekkel bámulok rá. Öblös nevetés szakad fel belőle, s érzem, hogy az arcomon lévő izmok rángatózni kezdenek. Nem tudom, hogy lehetnék ennél idegesebb. Mikor pár lépéssel közelebb lépek, a barna hajú srác, hirtelen elkomolyodik, de ez nem tart sokáig. A komolyságot, vészjósló mosolyra cseréli, majd beszélni kezd. Egy ideig csak hallgatom. Hallom a szavait, azonban mégsem jutnak el a tudatomig. Aztán valahogy mégis sikerül felfigyelnem néhány mondatára.
- Alattomos féreg vagy... Már bánom, hogy elengedtem veled Melodiet, de tudom, hogy nálad is ugyanúgy szenved, mintha csak velem lenne... - fel sem fogom mi történik, csak akkor, mikor Josh a földön fekszik, én pedig ott ütöm, ahol csak tudom. Szavai visszhangzanak a fejemben. A feleséged is ezért hagyott el.. Melodie nem véletlenül vesztette el a családját..
Nem érzékelek semmit, csak azt akarom, hogy fájjon neki. A dulakodás közben több váza is eltörik, szinte a közelünkben lévő összes törékeny tárgy a falhoz csapódik, aminek én vetek véget, azzal, hogy az asztalon lévő alkohollal teli üveget Josh fejének szánom, de ő ismét ügyesen kitér előlem, és a barna folyadék szétfolyik a padlón. Hirtelen elegem lesz, csak azt veszem észre, hogy a szilánkok közt fekszünk, valahogy sikerül felülkerekednem. Számomra érthetetlen hogyan is jutott hozzá bármihez, amivel árthat, miközben a földön feküdt. Nem tudom, hogyan, talán egy pillanatra sikerül megfeledkeznem mindenről, és ez pont elég neki. Kibillent az egyensúlyomból, majd gyorsan összeszedi magát. Az orrából ömlik a vér, de ő mit sem törődik ezzel. A pulóverem nyakánál fogva ránt fel, és erősen a falnak taszít. Ő nem püföl szét, mint ahogy én tettem ezt vele pár perce.
- Nem, én nem foglak megverni. Szenvedsz te enélkül is - kárörvendő mosolyától elfog az undor. - Csak azért jöttem, hogy figyelmeztesselek, Melodie már nem lesz sokáig veled, élvezd ki! - köpi a szavakat az arcomba, s mielőtt végleg elmenne, a térde még bemutatkozik a gyomromnak. Levegőért kapkodva csuklom a padlóra, miközben undorító nevetés tölti be a nappalit, majd az ajtócsapódása megszűntet minden zajt.