1.rész

Sziasztok!:)
Meghoztam az 1. részt. Nagyon szépen köszönöm, az eddigi vissza jelzéseket, megleptetek, sosem volt még ekkora aktivitás nálam, amit nagyon jó jelnek veszek. Remélem ez is tetszeni fog, és a továbbiakban is velem maradtok. Ha bármilyen kérdésetek van ITT megtehetitek.
Jó olvasást!:)
Nonci.xx

A keserű magány felemészt. Nem tudok és nem is akarok belépni többet a közös szobánkba. A gyűrött takaró is arra utal, hogy vele töltöttem el itt az utolsó éjszakám. Ruhái érintetlenül lógnak a szekrényben, parfümje még illatozik, ha behunyom a szemem, érzem, hogy velem van. Egyetlen tárgyat sem mozdítottam el, aminek köze lehetett hozzá. A közös szobánk ajtaját kulcsra zártam, s egy vendégszobát választottam, amiben tengethetem a napjaimat, hisz aludni amúgy sem tudok.
A kanapén terpeszkedve üres tekintettel bámulom a tévét, az ölemben szunyókáló közös macskánkat, Pradat simogatom, miközben a többi jószág fel-alá mászkál körülöttem. Már csak ők maradtak számomra, mint a gyerekeink, rajtuk kívül semmit sem hagyott maga után, csak ürességet. A tévé halk morajlása, s a kezem alatt szundító cica dorombolása tölti be a nappalit, azonban én nem érzékelek semmit. Már szinte alszom, amikor a csendet egy éles zaj töri meg. Összerezzenek, morgolódva tápászkodom fel a kanapéról, s mielőtt az ajtóhoz sietnék, egy pillantást vetek a biztonsági kamerára. Szemeim kikerekednek, majd szép lassan tisztázom magamban, hogy ismét itt a karácsony. A gyomrom borsó méretűre zsugorodik. Megtehetném, hogy nem nyitok ajtót, eljátszhatnám, hogy nem vagyok itt. Aztán megpillantom a szőke srác kétségbeesett arcát, miközben szüntelenül a csengőt nyomkodja. Nem tehetem ezt velük, így önkéntelenül engedem be őket. A bejárati ajtóig 10 perces út vezet, én pedig elfordítom a fejem a biztonsági rendszerről. Készülnöm kellene a fogadtatásra, e helyett bambán állok egy helyben és csak várok. 5 perc sem telik el, már dörömbölnek az ajtón. Nem nyitom ki, meg sem mozdulok. A mahagóni fa azonban mégis kinyitódik, s négy ideges, kétségbeesett srác ront be az előtérbe. A Little Mixxel ellentétben, mi nem oszlottunk fel. A lányok közös megegyezés alapján döntöttek így, hiszen az Ő hangja, olyan csodálatos és tökéletes volt, hogy senki sem pótolhatja a helyét. Sokáig én is ezt akartam. Utána menni, itt hagyni minden gondot, s már nem foglalkozni a bandával, végül rájöttem, hogy nem tehetem. Ha nem is magam miatt, a családomért. Azokért, akiket még szerethetek, még akkor is, ha az elmúlt egy évben nem adtam rá nekik lehetőséget. Hetekig rágódtam, nem akartam már se híres, se énekes lenni, csak Zayn Malik, aki még i-vel írja a nevét. Ki akartam lépni, ott akartam hagyni mindent, de a srácok nem engedték. Liam szavaival élve, nélkülem, ők már nem egy csapat, s a One Direction névre sem lesznek már alkalmasak, így hosszas unszolásra, maradtam. Később beláttam, hogy igazunk volt, szinte belefulladtam a makacsságomba és az önsajnálatba, de ők igaz barátként, hűségesen kiálltak mellettem.
Gondolatmenetemet két kar zavarja meg, amik a nyakamat ölelik. Niall csimpaszkodik rám, miközben értetlenül motyog valamit a vállamba. Csak sután állok ott, nem tudom mit kéne tennem, de amikor meghallom a hüppögését, a karjaim önkéntelenül indulnak meg. Pár percig még állunk ott, majd sírástól kipirosodott szemeit rám emeli. Tekintete, még mindig csillog a kétségbeeséstől, miközben engem vizsgál. Ahogy végig nézek a társaságon, feltűnik, hogy nem csak engem viselt meg a haláleset. Megvárom, amíg a hótól lucskos, cipőiket a bejárat köré szórják, kabátjaikat pedig Liamre aggatják, aki morgolódva helyezi el a többiek kabátját is a fogason. A konyhába invitálom őket, míg Harry kakaójához tejet, a többiek teájához pedig vizet melegítek, észreveszem, hogy egytől egyig egyforma, ronda karácsonyi pulcsiban feszítenek. Szörnyen megalázó lehet, hiszen tudom, mennyire utálják ezt, a látvány szinte megmosolyogtat. Már szinte nevetek, amikor rémült arckifejezéssel pillantanak rám, Louis pedig elsőnek derül fel.
- Látjátok, mondtam, hogy tetszeni fog neki! - vigyorog büszkén, majd bele bokszol a mellette ácsorgó Hazz vállába.
Egy másodpercre fordítom csak el a fejem, míg a lejárt mikró irányába pillantok, amikor valami a mellkasomhoz csapódik, s ijedten kapok oda. Egy a többiekével megegyező pulcsival szemezek, kérdő tekintettel pillantok az előttem ácsorgó négy idióta felé, majd egy szemforgatás kíséretében áthúzom a fejemen a szúrós anyagot. A piros pulcsi esetlenül lóg rajtam, hiszen rengeteget fogyhattam az elmúlt időszakban. Arcomon a mosolygáshoz nem hasonlítható grimasz jelenik meg, miközben Niall kamerájába bámulok. A képen ismét elcsodálkozom, az arcom beesett, szemeim alatt sötét karikák éktelenkednek, hajam már lassan a vállamig ér, s egyből a fejembe veszem, hogy bármilyen nehéz is, de változtatnom kell.
A kanapén kuporogva szorongatom a forró bögrét, csendben figyelem, ahogy a srácok szórakoznak, feltűnik, hogy az eltűnésem óta ők sem beszélhettek olyan rengeteget, hiszen egymás szavaiba vágva mesélnek, amit leginkább nekem szánnak, több-kevesebb sikerrel.
- Hogy viseled.. tudod, hogy Perrie..? - makogja Niall, de mielőtt befejezhetné, Louis gyomron könyökli. Bármennyire is sikerül feloldódnom a társaságukban, Perrie nevére összeszűkül a gyomrom is. Megtehetném, hogy nem válaszolok, egyrészt Liamre hallgatva, de érzem, hogy beszélnem kell, legalább nekik, így nem hagyom figyelmen kívül a szöszi kérdését. Nagy levegőt veszek, s mesélni kezdek az érzéseimről. Mire végzek a történetünkkel, érzem a megkönnyebbülést, és meglepő módon feltűnik, hogy ahogy Harry szemei, úgy az enyémek is könnyektől piroslanak.
Napok telnek el a fiúk látogatása óta, nekem pedig egyre jobb étvágyam van, s újra kezdek megismerkedni az alvással is. Tény, hogy a legtöbb álmaimban csak Perrie szerepel, de talán ez kell a nyugalmamra. Eltelik egy hét. A kilók szép lassan elkezdenek visszakúszni, s a srácok is majdnem mindig meglátogatnak. Lehet, velem van a baj, mert a normális emberek utálják az ilyen felhajtást, de lehet, nekem pont erre van szükségem. Az ilyen segítségre, hogy ismét a régi lehessek, ha teljesen nem is, valamennyire biztosan.