5.rész

Sziasztok!:)
Meghoztam a következő részt. Mint láthatjátok a jobb felső sarokban hagyott üzenetből is, csak két hetente fog felkerülni friss rész, mert egy hétvége alatt nem tudok elég időt szánni két blogra.
Kérlek benneteket hagyjatok nyomot magatok után, a csoportban vagy az ask.fm profilomon megtaláltok, bármit is szeretnétek.
Jó olvasást!
Nonci.xx

Egy sárga váza csapódik a falhoz, mindössze pár centire tőlem. Már jól ismert, eddig kellemes hangja, most bejárja az egész lakást, talán még a szomszédok is őt hallgatják.
- A barátok kemények tudnak lenni veled, többet várnak tőled, mint az idegenek - morogja, miközben csípőmnél fogva a falhoz nyom. - Az idegenek úgy látnak, ahogy akarod, hogy lássanak, míg a barátaid nem csaphatod be. Biztosan ezt akarod, Melodie? - kérdezi, ujjai lassan megtalálják a nyakamat, míg szorítása egyre jobban erősödik.
- Engedj el - sziszegem. Talán csak ennyi kell, hogy szerencsém legyen, az ajtó kicsapódik, s Zayn ideges arccal, ökölbe szorult kézzel ront felénk.
- Most azonnal engedd el, vagy beverem a képed! - fenyegeti, miközben öklével hadonászik. Josh figyelme másodpercek alatt terelődik az előtte ácsorgó férfira, aki, míg egyik karjával fenyegetőzik, a másikkal a védelmébe von. Szájalás következik, azt hiszem, ennyivel pont beérik, ám amikor Josh túllép egy határt, és Perriet hozza szóba, elszakad a cérna. Zayn minden erejét összeszedve támad a srácra. Pillanatok alatt teremti a földre, s csak akkor sikerül szétválasztanom őket, miután Josh arca vérben úszik.
- Ne hidd, hogy ennyivel megúszod a dolgot - motyogja az orra alatt, Zayn megtántorodik, pördül egyet a tengelye körül, és ismét az öklével fenyegetőzik. Josh összerezzen, s míg az emeletre menekül, én Zaynt karjánál fogva kezdem el húzni. Ahogy becsapom az ajtót, kezemet idegesen rázza le magáról, majd a kocsijához trappol. Leforrázva állok még mindig a bejáratnál, de megnyugszom, mikor a járműhöz ér, s kérdőn pillant rám. Utána sietek, azonban a mögötte lévő kocsiba nem kapok azonnali bejutást, hiszen elállja az utamat.
- Jól vagy, nem sérültél meg? - feszült, nehezére esik bármit is kimondani, szemei a testem minden négyzet milliméterét bejárják, csakhogy bebizonyosodjon róla. Bólintok.
- És te? - kérdezem végül, s ahelyett, hogy megvárnám a válaszát, kézfejét, az enyémek közé fogom, és a lehámlott bőrét kezdem el vizsgálni.
- Jól vagyok - rántja ki kezét, az ujjaim közül. - Szállj be! - utasít, miközben kinyitja a kocsi ajtaját.

Ujjai már szinte elfehérednek, ahogy a kormányt szorítja, egész úton nem szól hozzám. Mindössze Taylor lakcímét kérdezi, én pedig ezen az egy információn kívül nem tudom mit mondhatnék neki, és nem is merek.
Fél óra múlva egy ismerős lakás előtt állunk meg. Nem szól semmit, így egyedül indulok útnak. A kapu szerencsére nyitva, de a bejáratnál már szükségem van a kulcsomra. Miután bejutok, rájövök, tulajdonképpen nem tudom mit is kéne magammal vinnem, így az emeletre megyek. Ismeretlen ruhák köszöntenek a lépcsőn, majd pár ismerős anyag is visszaköszön az emelet padlójáról, amik egészen Taylor szobájáig vezetnek. Nem akarom zavarni őket, így halkan nyitok be a szobámba. Az ágyam alatti bőröndöket a szoba közepére cipelem, s miután a ruháimat és a kényesebb dolgaimat elhelyezem bennük, ismét tanácstalan vagyok. Az ablakhoz sétálok, a kocsi még mindig ugyanott áll, így minden bátorságomat összeszedve indulok le hozzá. Ülését hátradöntve pihen, szemei csukva vannak, a zene hangosan szól. Várok egy kicsit, amikor csend lesz, finoman kopogok az ablakon. Összerezzen, de miután felismer, lehalkítja a rádiót, és egy erőltetett mosoly közben lehúzza az ablakot.
- Mit szeretnél? - könyököl ki.
- A segítségedet - motyogom. - Niall még itt van, legalábbis a ruhái biztosan, Taylornak nem szólhatok, így a te segítségedre van szükségem. Nem akarok sok dolgot vinni - hadarom le egy szuszra.
- Mi olyan nehéz egy kiköltözésben? - szemei az égre merednek, miközben kimászik a kocsiból, s maga elé engedve követ vissza, egyenesen a szobámig. Az ágyamon foglal helyet, míg szemei körbejárják az egész szobát, végül felpattan, és egyenesen az első polchoz lép. Sorban lepakol mindent, ami az útjába kerül, s ezt a mozdulatsort megismétli az összes bútordarabbal. A két bőröndöm hamar megtelik, míg mi újra feloldódunk. Üres dobozok kerülnek elő, amikkel a ház minden helyét bejárom, hogy összeszedhessem az elhagyott holmim.
- Miért voltál olyan rideg? - kérdezem, miután vissza érkezem a szobába. Először azt hiszem, nem akar válaszolni, így rá is hagyom, végül megszólal.
- Féltettelek - kezdi. - Nem akartam bemenni, ez a ti dolgotok volt, de mikor hallottam, hogy valami eltört, megijedtem, azt hittem bajod esett. Berontottam, és láttam, hogy a nyakadnál fogva szorít a falhoz. Melodie, te segítettél nekem a gyógyulás útjára lépni, nem akarlak elveszíteni - mondja megtörten, s kezeim megállnak a pakolásban. Összegörnyedve ül az ágyon. Ujjammal felfelé biccentem az állát, majd egész testével felfelé emelkedik. Karjaim keresztül fonják a derekát, miközben szorosan ölelem magamhoz. Nem veszíthetem el, szükségünk van egymásra.

- Mit csinálunk a maradékkal? - ujjammal a megmaradt kupacra bökök, mire néhány másodperc hallgatás után magamra hagy, de kisvártatva ismét megjelenik, a kocsijából szerzett dobozzal, így a könyveimnek is marad hely. Halkan pakolunk le a kocsiba, de még mielőtt indulnánk, hiányérzetem támad.
- Mehetünk? - faggat, én pedig ajkamba harapva gondolkozom.
- Van még valami - mondom, s ahelyett, hogy magamra haragítanám azzal, hogy ismét egy kényes felületet fogdosok, kezemet felé nyújtom, hátha elfogadja. Tenyere az enyémbe csúszik, ami fura elektromossággal tölt fel, így magabiztos mosollyal az arcomon lépdelek vissza a házba. A konyhában ültetem le, és egy fertőtlenítővel áztatott vatta korongot nyomok a kezébe. Értetlenül néz, majd a jobb kézfejére mutatok, ahol még a friss sebei éktelenkednek. - Kérlek! - suttogom, egészen közel hajolva hozzá, ám még mielőtt válaszolhatna, ellépek mellőle, hogy papírt és tollat keressek, majd helyet foglalok mellette.
- Mit csinálsz? - vállam fölött áthajolva, fürkészi az előttem heverő papírt.
- Levelet írok Taylornak, ha keresne.
- Téged aztán nem lehet megszöktetni - morog, majd újból helyet foglal mellettem. A tinta egyre több sort foglal el, míg Zayn néha felszisszen a sebei tisztogatásában.
- Várj itt, ezt bedobom a szobájába - mondom, s az emeletre indulok. Halkan nyitok be a barátnőm szobájába, ahol megpillantom őt, Niall mellett szuszogni. Jól kiüthették magukat, ha még ilyenkor is alszanak, mindenesetre édes látványt nyújtanak. Lábujjhegyen közelítem meg az ágyukat, s abban a pillanatban mikor a levelem az éjjeliszekrényhez ér, nyikorogni kezd a padló, de nem alattam. Félve kapom a fejem, a barátnőmék felé, majd szemeim tovább vezetnek valami oda nem illő dolog felé, s kis híján elfehéredem, mikor észreveszem, hogy Zayn telefonja centiméterekre van Nialltől.
- Jézusom! Normális vagy? - a suttogós üvöltözés új szintre lép, miközben az ágy másik felében álló srácot próbálom elküldeni.
- Csak egy kép - nyugtat meg, de nem jár sok sikerrel. Elfelejtette lenémítani a telefonját, így amikor

megnyomja a gombot, a készülék egy számunkra igen hangos jelzéssel, adja tudtunkra, hogy a kép elkészült. Továbbra is lábujjhegyen lépdelek Zayn felé, s cseppet sem érdekelve reakcióját, kezdem el kifelé húzni a szobából, miközben Taylor továbbra is csukott szemmel mászik újdonsült barátja mellkasára. Lerobogunk a lépcsőn, s csak akkor vagyok hajlandó megállni, mikor a kocsihoz érünk. Nem tudom, mit is kéne tennem, ideges akarok lenni, kiabálni vele, amiért nem bírt szót fogadni, de édes arckifejezését megpillantva minden gondom elszáll. Egyszerre bukik ki belőlünk a nevetés,

miközben az orrom alá dugja telefonját, amin Niall arca már az Instagramon díszeleg.