6.rész

Sziasztok!:)

Itt a 6. rész. Nem mondom, hogy kommenteljetek vagy valami, mert úgy is lusták vagytok.:D Viszont a részek érkezésével kapcsolatban ITT tudtok értesülni, ITT pedig érdeklődni. Továbbá, aki még nem olvasta a másik blogomat, Harry Styles főszereplésével ITT megtalálja. Két hét múlva találkozunk.

Jó olvasást!

Nonci.xx

Miután lenyugszunk, valamennyivel nyugodtabban szállunk be az autóba, de az út továbbra is vidáman telik. Kisvártatva érkezünk meg a már ismerős házhoz, s most Zaynre kerül a sor, hogy szedelőzködjön. Alig érünk be, ő már eltűnik a pincében, majd hatalmas dobozokkal tér vissza. Először az ő dolgait pakolgatja, s amikor az első doboz megtelik boldogan vállalom a lecipelését, ám amikor visszatérek az emeletre, tehetetlen leszek.
- Mi a baj? - kérdezem az egyik szoba előtt görnyedő srácot. Keze a kilincset markolja, a zárban pedig egy kulcs pihen.
- Ez volt a közös szobánk - motyogja, a másik kezében tartott doboz most a padlóra esik, egy hangos puffanással. - Képtelen vagyok megtenni - mondja megtörten.
- Megcsinálom - nyúlok a kilincs felé, de nem engedi. - Jobb lesz neked így - biztatom. De ami nekem biztatás, az neki valami egészen más dolgot jelenthet. Egész testében megremeg, nem akarok ismét bajba keveredni, sem megbántani őt, így a hátára simítom a tenyerem. - Ne haragudj! - suttogom, majd kikerülöm. Leballagok a lépcsőn, végül helyet foglalok a nappaliban elhelyezett kanapén. Hátravetett fejjel vágom le magam, kezeimet az arcomra szorítom. Nem lehetek ekkora idióta. Magamat ostorozom, amikor egy kis apróság rángat ki a gondolataimból. Prada, dorombolva fészkeli magát az ölembe, így a cica kényeztetésével foglalom el magam egy időre.

*~ Zayn Malik *~

Mikor rájövök, hogy tulajdonképpen mit is tettem, a lépcsőkorláthoz sietek, ahol rálátást nyerek majdnem az egész földszintre. Mikor megpillantom a kanapén, egy különös érzés fog el, nem tudom megállapítani, azonban mégsem megyek le hozzá, minden erőmet összeszedve fordítom el a kulcsot a zárban. Percekig habozom, végül lenyomom a kilincset. Régi, túlságosan is ismerős illat lézeng a szobában, mely, amikor az orromba kúszik, összefacsarodik a szívem, ahogy az emlékek tömkelege eláraszt. Nem bírom ki, a bevetetlen ágy felé vonszolom magam, arra az oldalra fekszem, ahol régen is én aludtam. Az ágyneműn még mindig érezhető az illata, így magamhoz szorítom a párnáját, miközben kirobban belőlem a sírás. Hosszú perceket töltök ott, órákig akarok ott feküdni. Mélyen magamba raktározni az illatát, hogy sose felejtsem el.
Tévedtem, mikor azt hittem képes vagyok új életet kezdeni. Már nem sírok, csak csendben szenvedek, még ébren vagyok, de már álmodom, mikor ismét villámcsapásként hasít belém a tudat, hogy Ő már soha nem jön vissza, nem csinálhatom ezt örökké. Komótosan mászom ki az ágyból, s kezembe veszem a két dobozt, amivel beléptem. Az egyikbe beleszórom a saját dolgaim, míg a másikba leginkább az Ő ruhái kerülnek. A parfümjét, sminkes dolgait, közös képeinket, mindent, amihez köze volt egyetlen dobozba sűrítem, s miután kész vagyok, minden eddigi dobozt és fontosabb tárgyat a kocsiba pakolok. A lakás szép lassan kiürül, egyedül dolgozom, nem kérem Melodie segítségét, ennyi minimum kell a feszültségem levezetéséhez, így kora este lesz, mire mondhatni végzek. A nappaliba indulok a végleges döntésemmel, de hiába, nem kell magyarázkodnom, Melodie, akárcsak Hófehérke, a közös állataink társaságában alszik a kanapén. Egy barna pléddel takarom be, lekapcsolom a tv-t, villanyt oltok, s miután elpakolok utánuk a konyhában, rájövök, hogy aznap még nem is ettem semmit a közös reggelink óta. Éhes vagyok, mégsem kívánom az ételt, így csak egy tenyér méretű szendvicsen nyammogva indulok fel az emeletre. Visszamegyek még utoljára a közös szobánkba, s ismét a párnáját ölelve adom át magam az álmok világának, ahol Perrie igenis életben van, és ahol a napok nem a nélküle eltöltött fájdalmas perceket jelentik.

Gyönyörű, forró, nyárias augusztusi nap volt. Nem olyan, amit Londontól elvárunk. Anyukám és Deborah is már megérkezett. Míg ők jóízűen beszélgettek a konyhában egy-egy csésze finom tea társágában, én az udvarra siettem, hogy befejezzem az utolsó simításokat is. Egy hatalmas fehér vászont függesztettem a két legközelebb álló fa közé, ami előtt egy pléd pihent, hat kis székkel. A lehető összes helyre fény füzéreket aggattam. Nem volt csicsás, pontosan olyan, amilyet Ő elképzelhetett magának egy ilyen eseményre. Nem volt itthon. A két legjobb barátnőjére bíztam, hogy a délután folyamán foglalják le, így valahol London belvárosában vásárolgatott. A vászon elé helyezett kivetítőre rögzített laptopon állítgattam az egyik kedvenc filmjét. Már sötétedett, mikor Shannon, az egyik barátnője írt üzenetet, miszerint perceken belül megérkeznek.
Perrie hatalmas örömmel köszöntötte édesanyját, majd magához szorította Trishát is. Csókot leheltem mézédes ajkaira, s miután a nap folyamán begyűjtött szatyrait elhelyeztem a szobánkban, az udvarra vezettem. Ajkai elnyíltak a meglepettségtől, boldog voltam, hogy ennyivel is meg tudom lepni, még akkor is, ha ez még semmi ez este folyamán. Ujjai az enyémek köré fonódtak, hüvelykujjammal kézfejét simogattam, s lopva rá tekintgettem a film közben. Kezdtem egyre idegesebb lenni, s miután vége lett a Szerelmünk Lapjainak, egy közös képünk jelent meg a fehér lepedőn. Felálltam, két kezét fogva magammal húztam, pont velem szemben állt. Egy halvány mosoly kíséretében hátráltam egy keveset, majd térdre ereszkedtem, miközben egy bordó kis bársony dobozt szorongattam a kezemben. Szája 'o' alakot formált, miközben szemeiben könny csillogott.
- Perrie Louise Edwards, hozzám jössz feleségül? - kérdeztem. Nem készültem nyálas szöveggel, egyszerű voltam, de tudtam, hogy ezt szeretné, szerettem volna a kedvében járni és ő anélkül is szeretett, hogy elkényeztettem volna minden percben. Igent mondott. Megkönnyebbültem, s miközben felálltam, hogy megcsókolhassam, arra gondoltam, hogy én vagyok a világ legboldogabb és legszerencsésebb férfija. 
Zilálva ébredek. A tüdőm görcsben áll, homlokomról és hátamról egyaránt patakzik az izzadság, míg arcom könnyekben úszik. Megint az eljegyzésről álmodtam. Várok egy keveset, majd miután lassítok a szapora légzésemen, kimászom az ágyból. A konyhában ácsorgok egy pohár víz társaságában, s ezután a nappaliba vánszorgok, Melodiehoz. Arca kisimult, nem mutatja egy gondját sem, amit nap közben oly nehezen takar el. Még mielőtt kísértésbe esnék, néhány kedvencünkkel kiegészülve indulok fel az emeletre. A cicát simogatva elmosolyodom az újabb emléken. Perrie Edwards és Zayn Malik szülők lettek! címszóval terjedt el a hír. A cikkekben mégis a történetünk állt, hogyan fogadtuk örökbe Pradat. Végig simítok Hachikon is, ő volt a kedvence. Tekintetem a kis Yorkiera siklik. Ő volt az utolsó. Mikor egyszer fáradtan tértem haza a turnénkról, egy akkora szőrcsomó fogadott, mint a lábfejem. Lelkes volt, apró, és az egyik zoknim volt a ruhája. Hamar összebarátkoztam Teddievel is, és épp annyira szerettem, mint a többieket.
A napfény kellemes melegére ébredek. Eltart egy ideig, míg összerakom a dolgokat. Hosszasan gondolkozom az eddigi életemről, Perrieről és, hogy valóban itt akarom-e hagyni ezt a lakást. Végül úgy döntök, kénytelen leszek, de nem adom el. Hosszasan gondolkozom az eseményeken, mikor valami vagy inkább valaki a gondolataimba férkőzik. Melodie.
A konyhát üresen találom, mindössze egy szendvics és egy pohár narancslé pihen az asztalon, s a nappaliban hagyott tárgyakat is fehér anyag védi az idő vas fogától. Kétségbeesetten kezdem el keresni, de szerencsémre az emeleten megtalálom, mikor a terráriumot szorítja magához.
- Jó reggelt! - köszönt lelkesen, én pedig megkönnyebbülök, hogy nem hagyott itt. Elveszem tőle Arniet és a terráriumát, majd önként viszem le a kocsiba, s miután elfogyasztom a reggelit és lezuhanyzom, a többi kis kedvencet is összeszedve szállunk be a kocsiba, hogy beköltözhessünk egy másik lakásomba, hogy új életet kezdhessünk.
Gyorsan hajtok, mit sem törődve a szabályokkal, így az út csak háromnegyed órás. London szélén, ahol a szomszédok is jó pár kilométerrel vannak.
- Mi az első szabály, most, hogy egy új lakásba költözünk, mint lakótársak? - kérdezi felvillanyozva, amint leparkolok a ház előtt. Hosszasan gondolkozom, nem akarom kimondani, de mégis megteszem.
- Nem szeretném, ha az engedélyem nélkül hagynád el a házat..