7.rész

A kávés pohár alja nedves köröket rajzol az asztalra. Próbálok megnyugodni, de a remegés - mely teljesen egészében átjárja testemet - ezt máshogy gondolja.
- Nem akarsz segíteni? - kérdezi ismét. - Tudod, ez már a te otthonod is - sóhajtja, ezzel jobban felhúzva. A saját dobozaimat már a szobámba cipeltem, s a kocsiban elhangzott első számú szabály arra ösztönöz, hogy a továbbiakban ne nagyon hagyjam majd el a szobát. Zayn sokadik könyörgésére, már szinte elfog a bűntudat, így miután kiürítem a bögrém, a szobámba indulok. Fülhallgatóval a fülemben kezdek neki a pakolásnak. Mivel egyedül vagyok, a kipakolás nehezebb és tovább is tart, így hosszú órák telnek el, mire a kávébarna szoba megtelik a dolgaimmal. Szép lassan a fehér szekrények birtokba veszik a ruháim, a polcokra könyvek kerülnek, s a hatalmas franciaágyhoz tartozó ágynemű is megkapja a fekete öltözékét. A kiürült dobozokat az ajtó melletti sarokban helyezem el, én pedig a szoba közepén elhelyezett, puha, fehér szőnyegre telepszek, s miután ezt megunom, kipróbálom az újdonsült ágyamat is, egy jó könyv társaságában.
Teljesen elveszek a történet varázsában, a zenétől pedig a kopogást sem hallom, így kicsit megijedek, amikor felpillantok és Zaynnel találom szembe magam. Az ágyam végében ácsorog, kezei keresztben pihennek a mellkasa előtt, arca bosszús. Mogorván adja elő a történteket, s avat be a jövő beli új életembe is, néhány egészen kellemetlen szabállyal.
- Mielőtt elfelejteném - fordul vissza, negédes hanggal beszél. - Ezt magamhoz veszem, amíg ilyen engedetlen vagy. Remélem más holmidra nem ez a sors vár majd - mondja, majd kisétál, kezében a szobám kulcsával.
Azt hittem jó dolog egy sráccal lakni, főleg, ha híresség és nem utolsó sorban a kedvenc bandám, kedvenc tagja is egyben. Úgy tűnik hatalmasat tévedtem, a napok elteltével rájövök, hogy az a srác, akit eddig a bálványomnak tekintettem, most az első számú személy, akit mindennél jobban gyűlölök.

Kísérteties borzongás fut végig rajtam, mikor az ideköltözésünkre  gondolok.
Zayn szobájában, egy széken nyújtózkodva próbálom meg elérni a legfelső szekrényt, melyben a laptopom és a telefonom található. Az én szobám a legfelső emeleten van, s az ablakomra is rács a került a biztonságom érdekében. Hatalmas kínszenvedések között a kezem végre megkaparintja a telefonom, amit ismét boldogan tarthatok a tulajdonomban. Néma perceket töltök egy helyben, magammal vigyem-e a készüléket, vagy hagyjam a szekrényben, végül vállalom a kockázatot, s magabiztosan sétálok vissza a saját szobámba. Görcsösen szorítom a fülemhez a készüléket, míg várok.
- Szia, Melodie. Örülök, hogy végre rám is tudsz szánni egy kis időt - a hangja csöpög a gúnytól.
- Taylor! Kérlek, ne haragudj. Nem volt szándékos, nem tehetek róla, ha minden rajtam múlna tudtalak volna keresni - mentem ki magam gyorsan, a hangom kétségbeesetten cseng, a torkomban gombóc nő, és beszélni is alig bírok.
- Zayn mégis azt mondta, hogy már nem vagy kíváncsi rám - mondja, én pedig felzokogom.
- Nem igaz - szinte már nyüszítek. - Semmi sem igaz, abból, amit ő mond, ne higgy neki. Vigyél haza, könyörgöm - a sírás pánikszerűen tör rám, mélyről jövő zokogás szakad fel belőlem, miközben azt mondogatom neki, nem akarok itt maradni. Szükségem van a legjobb barátnőmre, az egyetlen emberre, akire számíthatok.
- Tényleg rosszul lehetsz - motyogja. A háttérből ismerős hangok csendülnek fel.
- Miről beszélsz? - szipogok, miközben megpróbálom kivenni, milyen társaságban is szórakozhat Taylor. Először Niall és Harry vitatkozása tűnik fel, majd nevetés, amik között van egy harsány, magasan kitüremkedik a többi közül. Zayn. Ő is ott van. Hamar rakom össze a képet, miszerint hazudott rólam. Elhitette Taylorral, hogy beteg vagyok, és már nem is vagyok kíváncsi a társaságára.
- Tay, kérlek! Értem kell jönnöd - pityeredek el ismét.
- Hol vagy most?
- Zaynnél. Abban a lakásában ahol jelenleg lakik. Nem tudom a címet, és a környék is ismeretlen.
- Várj, megkérdezem tőle.
- Ne! - sipítom. - Kérlek.. az életemmel játszol, ne mondj neki semmit. Főleg ne arról, hogy felhívtalak és, hogy el akartam menni - utasítom megtörten. Úgy döntök, mégsem avatom be, túl sok lenne ez neki, hiszen a jelenlegi állapotomat is valószínűleg elkönyvelte egy kirohanásnak. Megígértetem vele, hogy tartsa a száját, cserébe keresni fogom, s miután bontom a vonalat, törlöm a híváslistát, majd a fülhallgatómat megkaparintva, elhagyom a házat. A zene hangosan lüktet a fülemben, miközben céltalanul bolyongok a közeli erdőben. Nem tudom merre tartok, és nem akarom. Több mint fél óra is eltelhet, mikor egy apró folyót találok, így azt kezdem el követni.  Hosszú órák telnek el így, sokszor megfordul a fejemben, hogy feladom, visszamegyek és megtörve átadom magam a Zayn által kitalált kínzásoknak, azonban mégis van valami, ami ösztönöz, így a lábaim tovább visznek, egyenesen egy kisebb vízeséshez. Egy fa tövébe kuporodom, felhúzott lábaimat körül ölelem, miközben az államat a térdeimen támasztom meg. Sokáig ülök így, a vízcsobogása és a naplemente egész megnyugtató hatást kelt, így hamarabb megnyugszom, s már zenére sincs szükségem.
Órákig ücsörgök úgy, már szinte elalszom, mikor levelek kezdenek el zörögni a hátam mögött. Felpattanok, de hiába keresem a zaj forrását, semmit sem látok, így lélegzet visszafojtva ácsorgok a vastag fa takarásában. Percek telhetnek el, lehunyom a szemem, s miközben megfordulok, hogy hátammal a törzsnek támaszkodhassak, hosszan fújom ki a levegőt. Ám amikor szemeimet kinyitom, egy rövid, bár erőteljes sikoly hagyja el a számat.
- Mit keresel itt?
- Levegőre volt szükségem. Ide jutottam - motyogom az orrom alatt.
- Miért kerested Taylort? Egyáltalán, hogy került hozzád, az a rohadt telefon? - korhol le, bennem pedig elpattan valami. Kikelek magamból, s üvöltözni kezdek.
- Mit képzelsz magadról, ki vagy te? Mire jó ez neked? - mutató ujjammal mellkasát bökdösöm, miközben kiadok magamból mindent, ami napok óta nyomja a lelkemet. - Kijöttem, mert ilyen kedvem volt, felhívtam Taylort, mert szükségem van rá. Az egyetlen és legjobb barátomra. És nem utolsó sorban visszavettem a telefonom, mert az én tulajdonomban áll és nincs jogod ehhez. De ha ez megnyugtat, a laptopot és a kulcsot ott hagytam - szónoklásom végére, már teljesen megnyugszom. Indulnék is vissza, de ujjait a csuklóm köré fonja, s a fának taszít. Egész testével fölém tornyosul, szabad ökle a fa kérgébe csapódik, mire összerezzenek, hiszen centimétereken múlott az egész.
- A francba veled, Melodie! - szitkozódik, s látom az arcán a hezitálást, ahogyan habozik, de ez csak a másodpercek röpke töredéke. Mikor feleszmélek, ajkai már az enyémeken pihennek, de nem engedek neki. Túl sok ez nekem mára, így ahogy az első könnycsepp is megjelenik az arcomon, teljesen elgyengülök. Fáradtnak és védtelennek érzem magam, kénytelen vagyok beadni a derekam, így nyelvének utat engedni a bejutásra. Érzelmek milliárdjai öntenek el, ahogy őt csókolom, miközben arra eszmélek fel, hogy élvezem ezt az egészet.
- Nem hagytalak volna itt - bukik ki belőlem, miután pihegve elválunk, hüvelykujja letöröl egy kósza könnycseppet, melyet több és több követ, majd ujjait az enyémek köré fonva indul el velem a sötétségbe, vissza a lakásba, ahol ki tudja, mi várhat még rám.