9.rész

Sziasztok!:)
A matek órák segítségével sikerült megírnom a következő részt.
Szeretném megköszönni, a múlthéten érkezett kommenteket, a szombati(?) majdnem 600(!) oldalmegtekintést, és a blog első díját is. Szép számmal bővült a csoport, az oldalmegtekintések száma is, valamint egy kicsivel magasabb lett a rendszeres olvasók száma is. Leírni sem tudom mekkora boldogságot okoztatok ezekkel.:)
Remélem tetszeni fog ez a rész is, jó olvasást!

Ui.: Ma 1 éves a You&I!<3
Nonci.xx

Miután Harry megtalált, Zayn úgy döntött nem visz vissza a pincébe. Távolságtartóbb és kevesebbet is beszél, mint eddig, azonban a városba továbbra sem enged el.
A tv előtt kuporogva bámulok egy filmet, mikor besüpped mellettem a kanapé. Fejemet felé fordítom, de szemeim továbbra sem fordítom el a képernyőről. Pár másodperc erejéig pillantok csak oldalra, hogy meg bizonyodhassak, valóban Zayn van itt, majd visszafordulok, s megpróbálok tudomást sem venni róla.
- Melodie, kérlek, ne haragudj rám - kezdi, de nem hagyom, hogy befejezze.
- Bezártál! - szűröm a fogaim közt. - Egy bocsánatkéréssel nem lesz jobb. Ott voltam lent, ki tudja meddig, és te csak akkor hoztál fel pár perce, mikor megengedted, hogy mosdóba menjek! - üvöltöm.
- Tudom - süti le szemeit. - De, szeretném..
- Nem, Zayn! Fogalmad sincs semmiről. Tudod te, milyen így élni?! Jó, hogy nem versz agyon és ásol el a kertben, mert rosszul fogom a villát.
- Jó, ebből elég! - kiabál most már ő is. - Úgy beszélsz velem, mintha egy hidegvérű gyilkos lennék, mert egy rohadt hétre, lent aludtál egy hangszigetelt szobában. Minden nap etettelek, semmilyen rossz szándékom nem volt, meg sem fordult a fejemben, hogy megöljelek. Felhoztalak, bocsánatot kértem, és még Taylorhoz is elvittelek volna engesztelés képen, de te olyan szavakkal dobálózol, amiknek hatalmas súlya van.
Nem vagyok hajlandó tovább ott maradni, és őt hallgatni, sietős léptekkel haladok a lépcső felé, s az ajtóm becsapásával jelzem, hogy részemről befejeztem a beszélgetést.
A nap további részét a szobámban töltöm, és Zayn sem keres. Mindössze, csak vacsorázni és fürdeni megyek, majd ismét visszamenekülök a közé a négy fal közé, melyet a szobámnak hívnak.
A zene halkan szól, s egy könyv társaságát élvezem, mikor kopognak. Nem törődöm vele, buzgón olvasom azokat a sorokat, melyek az elmúlt órákban is igen jól lefoglaltak. Az ajtóm azonban mégis kinyílik, Zayn kezében pedig észreveszem a laptopom, egy tányérnyi sütivel kiegészülve. Nem mond semmit, a laptopot az ágyamra, míg a tányért az éjjeliszekrényre helyezi. Végig simít a vállamon, majd ahogy érkezett, úgy távozik is.
Értetlen arccal bámulok magam elé, majd a sütikre pillantok, ahol az egyik darab alatt, egy cetli is pihen. 'Tudom, hogy ettől nem lesz jobb, de próbálkozni szabad. Ne haragudj! Visszaadom a laptopod is, tettem rá pár filmet és sütit is csináltam mellé. Remélem ízleni fog. Z. xx'
Felnyitom a laptopot, s miután bekapcsolom, egy kis keresgélés után, valóban találok, egy új, számomra még ismeretlen mappát, amiben filmek tömkelege sorakozik. Kényelmesen elhelyezkedek, majd az első filmet indítom el, miközben a sütiket is magamhoz veszem, Zayn eléggé kitett magáért, hiszen még a kedvenc édességem is elkészítette, aminek Taylor keze is biztosan benne van.

A harmadik film felénél elalszom, s csak akkor ébredek fel, mikor a képernyő már koromfekete. Percekig gondolkozom, mi történt, aztán meghallok egy férfihangot. Először azt hiszem csak a film, ám amikor megmozdítom az egeret, a képernyőn semmit sem találok, ami kiáltásra utal, így lekapcsolom a gépet, és én is lefekszem. Szemeim kipattannak a következő üvöltésnél. Először megbizonyosodom, hogy ezek a hangok valóban léteznek-e, majd arra is sikerül rájönnöm, hogy bár halkan hallom, a forrás közel lehet.
Egy plédbe csavarva lépek az ablakhoz, de mikor semmi különöset nem találok, a konyhába indulok egy pohár vízért. Az emeletet sem hagyom el, mikor ismét hallom a hangokat. Zayn? A szobája felé sietek, halkan nyitok be, s csak épp bedugom a fejem, mikor újra kiabálni kezd.
Nem tudom miért, de belököm az ajtót, és az ágyát is megközelítem.
Felkapcsolom az éjjeli lámpát, majd Zaynre nézek. Rémálma van, leverte a víz, teste forró, egészében remeg, s rázkódik. Az arcát simogatom, miközben szólongatom, de csak akkor ébred fel, mikor vállánál fogva rázogatni kezdem. Hirtelen ül fel, kapkodja a levegőt, majd sírni kezd. Hátára simítom kezem, mire összerezzen, s mikor észrevesz, szorosan zár a karjaiba. Védelmezően ölel, majd amikor megnyugszik, lefektetem, de a pánik ismét visszatér belé, ahogy észreveszi, távozni készülök.
- Maradj itt, szükségem van rád!
- Csak egy perc! - tájékoztatom, s a konyhába sietek. Egy pohár hideg vízzel térek vissza, amit a kezébe adok, ám mielőtt végleg magára hagynám, arrébb fekszik, engem pedig maga mellé húz. Karjai szorosan ölelik derekamat, melyek akkor sem lazulnak el, mikor szuszogása egyenletessé válik.
- Ugye nem hagysz itt? - suttogja, mikor azt hiszem, már alszik. A vér is megfagy bennem, azonban kérdése mégis szívet melengető. Nem válaszolok, betudom annak, hogy álmában beszél.

Számomra kellemetlen a reggel. Fáradt vagyok, és azt leszámítva, hogy az esti incidensünkkor kedves voltam, most egy csepp életerőm sincs, Zaynnel lenni, főleg nem mellette. Az elalvása után legalább egy órával, próbáltam ismét magára hagyni, de akárhányszor megmozdultam, ujjai szorosabban, mélyedtek oldalamba, így hamar belefáradtam a menekülési útvonalak keresgélésében.
Sírni tudnék a rengeteg fájdalomtól, amit testileg és lelkileg is érzek, így inkább a lehető legkevesebb mozdulattal próbálom megkeresni a számomra kényelmes pozíciót, majd lehunyom szemeimet is, megpróbálok türelmesen várakozni, míg Zayn fel nem ébred, és úgy dönt, nem leszek többé a fogja, ami ha a lakására nem is vonatkozik, az ágyára biztosan.
Mikor legközelebb kinyitom a szemeim, azok már kevésbé égnek, mint amikor először nyitottam ki őket. Meglepődve veszem észre, hogy szabad vagyok, a jellegzetes tetoválásokkal tarkított kéz, már nem pihen az oldalamon, hogy minden mozdulatomnál belém marjon.
Lassan rájövök, hogy nem a saját szobámban vagyok, és az este történteket sem álmodtam. Bármennyire is vagyok fáradt, szemvillanás alatt pattanok fel, de mielőtt elhagynám a szobát, még megállok a tükör előtt. Félve emelem fel a fekete póló alját, szemeim kitágulnak, a következtetésem alapján, valóban piros ujjlenyomatok jelzik, hogy az éjszaka folyamán, az ő birtokában voltam.
- Ó, jó reggelt! - hallok meg egy ismerős, a reggeltől még rekedtes hangot.
- Szia - hangom egyhangúan cseng, miközben mégis hirtelen rántom le a kezemben a gyűrögetett anyagot. Száját szólásra nyitja, én mégis kikerülöm, ezzel őt faképnél hagyva, majd a konyhába sietek.
- Köszönöm, hogy velem maradtál az éjszaka - mondja, miközben én a kávémhoz vizet melegítek. Hihetetlen, hogy nem adja fel. Ránézek, a szám mégis csukva marad, egy árva hangot sem adok ki. - Ne haragudj a derekad miatt. Nem volt szándékos - mentegetőzik, mire csak egy vállrendítéssel válaszolok, majd egy fehér bögrével kiegészülve távoznék a társaságából, ha hagyná.
- Meddig fogod ezt csinálni? - faggat továbbra is, miközben helyet foglal mellettem a hintaágyon.
- Tudod, ha azt mondod 'ne haragudj' a dolgok még nem fognak megváltozni, attól még nekem nem lesz jobb. A dolgok ugyanúgy megtörténtek, és már nem tehetünk ellene semmit - motyogom, miközben belekortyolok a kesernyés lébe. Próbálom nem felhúzni magam, így a pillantásom elszakítom róla, s a közeli erdőt kezdem el szuggerálni. Lábaival lassan lökdösni kezdi a hintát, egyik karját a hátam mögé vezeti, s mikor a kezeimben szorongatott kerámiát, a szám elől az ölembe eresztem, megcsókol. Megint. Furcsa érzés kerít hatalmába, olyan, amit már régen éreztem, mintha tetszene ez az egész. Már szinte örülök a bátorságának, és annak, hogy nem adta fel, de mielőtt a rózsaszín köd leszállhatna, én pedig szárnyalnék a boldogságban, elhúzódom.
- Csak adj egy kis időt - suttogom, inkább magamnak, mintsem neki, majd felpattanok, és sietős léptekkel haladok a lakás felé.
Nem szerethetem, semmi pozitívat nem kéne éreznem iránta, hiszem elrabolt és bántott is. Neki azonban mégis sikerül elérnie a lehetetlent. Érzések milliói árasztanak el, amiknek többségét nem szabadna éreznem. Felzaklatva baktatok fel az emeletre, s az ajtó becsapásával jelzem, hogy ismételten szükségem van a magányra.