11.rész

Sziasztok!:)
Meghoztam a 11.részt. Szeretném megköszönni, hogy már túlléptük az 5000 oldal megtekintést. Kis szám, de nekem nagyon sokat jelent.
A héten eldőlt, hogy mehetek Bécsbe a fiúkhoz, ask-on pedig valaki kérdezte, írnék-e élménybeszámolót. Szóval szavazásra kérlek bennetek, amit a jobb oszlopban tudtok megtenni, vagy akár kommentben. Van itt közületek olyan, aki szintén jön még?:)
Ha szükségetek lenne, ITT megtaláljátok az ask profilomat. ITT beléphettek a blogjaim csoportjában, és nem utolsó sorban ITT pedig megtaláljátok a másik, hamarosan véget érő blogomat is.
Kérlek benneteket, hagyjatok nyomot magatok után.
Jó olvasást!:)
Ui.: Kitartást! Már nincs sok vissza az iskolából!! :D
Nonci.xx

A telefonomat a kezemben szorongatom. Többször is rámegyek Zayn nevére, a zöld gombot azonban mégsem tudom megnyomni. Szükségem van rá, de ezt még magamnak is épp olyan nehéz beismernem, mint neki. Nem tudom hol vagyok, ahogy azt sem merre kéne mennem. A telefonom merülő félben van, s ahelyett, hogy fogadnám Zayn hirtelen bejövő hívását, a piros ikonra nyomok, majd megnyitom a GPS-t. A keresett célomat még megtalálom, azonban a készülék az adatok leolvasása után pár másodperccel megadja magát, s a képernyő már csak feketeséget mutat.
Magabiztosan indulok el a kihalt utcán. A távolból egy pub fényei villannak fel, minél közelebb kerülök, a kiszűrődő zene is hangosodik, ami az utcán lerészegedett szórakozni vágyó emberek harsány nevetésével elegyedik. A szórakozó hely előtt elhaladva kapok pár füttyentést és oda kiabálást is, de mindent kizárva, és figyelmen kívül hagyva tovább sietek. A lábaim már leszakadnak az órák óta tartó gyalogolástól, így fáradtan rogyok le egy már régóta jól ismert padra. Fáradt, mégis boldog vagyok, ahogy elérem a számomra biztonságot nyújtó parkot, ahova kiskoromban is rengeteget jártam.
A padra lekuporodva, felhúzott térdekkel bámulom, a most sötét környéket, ahol megannyi emléket szereztem már. Apró mosollyal az arcomon fekszem le a kemény ülőalkalmatosságra, miközben azon gondolkozom, hol találhatok menedéket magamnak. Időközben bizonyára elalszom, mert amikor az ég kellemetlen dörgéssel jelzi, hogy vihar közeledik, felriadok. Perceken belül egy hideg csepp esik a homlokomra, s nem sokkal később, egy következő is eltalál. Nem kell sok, hogy leszakadjon az ég, s miközben bőrig ázom, az egyre nagyobb és hangosabb dörgésektől még jobban megijedve szaladok, egy olyan helyre ahol megmenekülhetek a csapadék elől. Egy villám cikázik át az égen, egy másodpercre világossággal borítva be a parkot. Ebben a töredék időben észreveszem, hogy tőlem nem messze, egy fekete ballonkabátos alak ácsorog, fejét kapucni takarja, s ahogy én őt, ő úgy engem is észrevesz. Hátrálni kezdek, de velem együtt ő is megindul felém, így megfordulva a tengelyem körül, futni kezdek. A park közepén lévő büféknél, fedett tér van, így nem ázom el. A hajam csatakos, fojtogatóan tapad a nyakamra, hasonló módon, mint a ruháim. Ismét megjelenik egy villám, és vele együtt és vele együtt az ismeretlen alak is. A vihar egyre gyorsabban közeledik, így amikor összerezzenek, s kis híján felsikoltok a dörgés hallatán, nincs túl sok időm a megnyugvásra, egy újabb villámlás következik, ami még nagyobb, mint az eddigiek. Elsősorban, azért kellene félnem, mert ítéletidőben mászkálok kint, s nem utolsó sorban egy hatalmas dörgés fog következni, most azonban, ezek a dolgok nem érdekelnek. Nem érdekel, hogy akár tüdőgyulladásom lehet pár nap múlva, nem érdekel, hogy vacogok, s nincs hova mennem, és utolsó sorban az sem érdekel, hogy körülöttem olyan idő van, amitől mindig is rettegtem, mert a közelben meglátok valamit, ami mindennél nagyobb félelmet vált ki belőlem.
A rövid fényjelenség alatt, az ismeretlen alak még közelebb jut hozzám, mint eddig, és bár ő ezt nem tudja, én abban a pár másodperces világosságban is tökéletesen rálátást nyerek arcára, aminek hatására ereimben megfagy a vér. Honnan tudta, hogy itt vagyok? Mit keresett itt?
Semmit sem értek, csak azt tudom, hogy menekülnöm kell. A dörgés következtével kihasználom az alkalmat. Hátamat a falnak vetem, s oldalazva haladok a bódé végéhez, majd mikor már nincs hova araszolnom, a futást választom. Egy másodpercre sem állok meg, lábaim sajognak, a szívem zakatol, az oldalam kellemetlen szúrással jelzi, hogy nem bírja, én viszont, csak akkor állok meg pihenni, miután kiérek a parkból, és az utca túl oldalán találom magam.
- Melodie! - az eső minden hangot elnyel, csak a vízcseppek monoton hangját hallani, azonban az én nevemet, az ő szájából felismerem.
Először csak sétálok, majd gyorsítok lépteimen, később kocogásba kezdek, végül már futni is képes vagyok.
Hihetetlen dolognak tartom, hogy most itt van, s a nevemet kiáltozva engem keres, így a pánik egyre jobban magába kerít, miközben lábaimat eszeveszett sebességgel kapkodom. Mindössze egyetlen egyszer nézek hátra, és ez pont elég arra, hogy még ne nyugodjak meg. Itt van, s ugyanolyan kitartóan követ, mint eddig. Az utam nem egyenes, többször is irányt változtatok, próbálom lerázni, de ez egyszer sem sikerül. Mikor azt hiszem, hogy tervem sikerült, ismét lassítok, végül megállok, hogy ellenőrizzem hova is keveredtem, ezzel nagy hibát követve el. Az egyik épület feltűnően ismerős, így közelebb sétálok, s szitáló esőben hunyorogva, szemeim kitágulnak, mikor tudatosul bennem, hol vagyok. A régi házunk, ahol a testvéremmel és a szüleinkkel laktam. Az emlékek túl régiek, s fájók ahhoz, hogy fel elevenítsem őket, azonban tekintetem mégsem tudom elszakítani az előttem álló, elhagyatott épületről, így csak csendben ácsorgom, magam ölelve, s hagyom, hogy kibuggyanó könnyeim, összemosódjanak a még mindig szakadó esővel.
Erős kéz ragadja meg a karom, s az arcomba ordít. Rövid kis pihenőm alatt, tudtam, hogy megtalálhat, azonban ezek az emlékek fontosabbak voltak nekem, ahhoz, hogy tovább meneküljek.
- Miért nem állsz meg, ha szólok neked? Egyáltalán miért vagy itt? - kiáltja, majd arcára egy egészen más dolog ül ki, mikor észreveszi, hogy sírok. - Melodie, miért sírsz? - kérdezi, most már sokkal finomabban. Nem válaszolok, számat beharapva, fojtom el a hangom, miközben hozzábújva, szorosan ölelem őt. Karjaim a derekára csavarodnak, s az egyre rosszabb elviselhetetlen érzés miatt, belezokogom a mellkasába. Hátamat kezdi el simogatni, miközben megnyugtató szavakat suttog a fülembe, annak ellenére, hogy nem is tudja, mi a kiakadásom oka. Miután valamelyest megnyugszom, a gondolataim már szanaszét vannak, így már azon sem lepődöm meg, mikor lábujjhelyre állva, ajkaimat, Zayn szájára helyezem, s hosszasan megcsókolom.