12.rész

Kisebb idegroham tör rám, mikor Louis házát átkutatva tudatosul bennem, hogy Melodie szó nélkül távozott. A telefonomon lévő applikációnak köszönhetően, a haragom még nagyobb lesz, mikor mindezek be is igazolódnak. Sosem volt az a célom, hogy bántsam, mindössze attól féltem, hogy elszökik, hogy magamra hagy, ott hagyva egyedül, beletemetkezve a depresszióba. Így mikor elvettem a telefonját és a laptopját, a nem akarom, hogy kapcsolatba lépj a külvilággal, és különben is tiszteletlen vagy szöveggel, mindössze csak arra volt szükségem, hogy egy régi jó ismerősöm, nyomkövetőt szereljen a telefonjába. ezért találtam meg olyan könnyen a régi házunk kertjében, s ezért tudom ennyire biztosra is, hogy ő már nem tartózkodik itt. Mikor úgy döntök követem, ő már nagyon messze jár, s hiába vagyok kocsival, besötétedik, mire ahhoz a parkhoz érek, ahol megszakadt a jel. Kikászálódom a kocsiból, a csípős hidegbe, ahol konstatálom, hogy ez nem lesz így jó. A csomagtartóból sikerül kihalásznom egy kapucnis pulóvert, mikor a kocsin halk és egyre gyakoribb kopogásokat hallok. Beletelik, egy kis időbe mire rájövök, nem a jármű fog perceken belül darabokra esni, hanem csak az eső szemerkél. A távolban egy villám cikázik át az égen, amit nem sokkal később dörgés követ. Morogva keresek egy kabátot is, majd miután lezárom a kocsit, kezeimet zsebre vágva indulok el a parkba.
A vihar egyre jobban közeledik, miközben háromszor is körbejárom az egész területet, ám amikor egy több elágazásos részre érek, és csak tehetetlenül ácsorgok, megpillantok egy női alakot. Nehezen veszem ki az arcát, de a körvonala elárulja, hogy ő az, így míg ő hátrálni kezd, én úgy lépek előrébb, s mikor megfordul, hogy elfusson, én is gyorsítok a tempón. A park közepén egy időre kapom csak el a fejem, ezzel nyert ügyet biztosítva neki. Összevissza kapkodom a fejem, de nem találom. Tudom, hogy itt van, így teszek pár kört, ám mégsem kerül a szemem elé. Ezt leszámítva, mégis szerencsém van. Egy nagyobb következtében megpillantom, miközben menekülni próbál, így utána indulok. Kiabálok, de az eső elnyeli a hangom. Nem tehetek mást, csak követni tudom. Egy idő után megunom ezt, s mivel közel vagyok, irányt változtatok, hogy visszajussak a kocsimhoz.
A fűtést feltekerem, míg az utcákat járom, ezzel Melodienak is segítek majd, amint megtalálom. Több utca után a reflektorok megvilágítják őt, így tisztes távolságból parkolok le, s mikor észreveszem, hogy menekülni sem próbál, kipattanok a kocsiból, ismét a hideg, esős éjszakába, s hatalmas léptekkel közelítem meg.
- Miért nem állsz meg, ha szólok neked? - karjánál fogva fordítom magam felé, miközben ráförmedek. - Egyáltalán miért vagy itt? - a kérdés költői, nem akarok kiabálni, de a düh és a kétségbeesés teszi ezt velem. Haragom azonban mégis megszűnni látszik, mikor arcát felém fordítva sírni látom. - Melodie, miért sírsz?
Nem tudom, miért, vagy mi zaklatta fel, ahogy azt sem, hogy a hidegtől vagy a sírástól remeg, így csak magamhoz ölelem, s miközben nyugtatni próbálom, várok. Várok, hogy megnyugodjon, hogy jobban legyen, hogy végre történjen valami, hiszen ennél még az is jobb, ha veszekszünk. Gyűlölöm, őt szomorúnak látni. Úgy látszik, a szerencse nekem kedvez, nem kell sok, s már csak szipogni hallom, és itt, a szakadó esőben, London egy idegen utcájában, lábujjhegyre áll, s gyönyörűen metszett ajkait, az enyémekre helyezve megcsókol.
Először annyira meglepődök, hogy csak egy helyben állok, szorosan őt ölelve, majd mikor feldolgozom a történteket, visszacsókolom. Sokáig állunk ott, majd amikor levegőhiány miatt elválunk, a kabátomat széttárva, hagyom, hogy hozzám bújjon, s míg a kocsihoz érünk, ő rendíthetetlenül egy házat bámul a hátam mögött. Tekintete üveges, nem érzékel semmit sem abból, ami körülötte történik, vagy mondok neki, így nekem kell besegítenem a kocsiba, nekem kell beövezni és vigyáznom rá. Szabad kezem, szinte egész úton a combján pihen, nem húzódik el, s ez nagyon jól esik. Éreztetni akarom vele, hogy itt vagyok neki, hogy rám számíthat, tudatni vele, hogy én nem az az ember vagyok, akinek lát. Nem az vagyok, akinek hisz, azt akarom, hogy tudja, nem bántani akarom, csak vigyázni rá, gondoskodni róla.

Haza érve a nappali kanapéjára ültetem, de amíg magára hagyom, hogy egy tál, forró levest készítsek neki, újra elpityeredik, nem tudom és nem is akarom magára hagyni anélkül, hogy el ne sírná magát. Mint később kiderül, a fáradozásaim hiába valók, enni nem hajlandó, ahogy fürdeni sem, ezért úgy döntök, hogy a szobájába kísérem. Mindenféle hátsó szándék nélkül vetkőztetem le, hogy meleg, s száraz ruhát adjak rá, a már félig megszáradt nyirkos helyett. Egy szürke melegítőnadrágba bújtatom lábait, és adok neki egy vastagabb pulcsit is a póló mellé, majd egy bögre, forró teát nyomok a kezébe, azzal az elhatározással, ha kell mellette ülve töltöm az éjszakám, amíg nem hajlandó elfogyasztani. Betakarom, valóban majdnem több órát is ott ülök, de mikor megbizonyosodom arról, hogy alszik, sikeresen magára hagyom. Arca megkönnyebbült álmában, a gondterheltségtől létrejött ráncai most nem mutatkoznak meg előttem, úgy ahogy makacssága sem, most olyan más. Annyira megsebzett, annyira ártatlannak és gyengének tűnik, én pedig annyira szeretnék segíteni neki, de nem tudok.
Sokáig áztatom magam a forró vízben, míg hajat mosok, várom, hogy a teljesen szétfagyott izmaim felengedjenek, miközben Melodien gondolkozom. Egy törölközőt csavarok a derekamra, míg egy másikkal a hajamat dörzsölöm. A tükörképemre pillantva úgy döntök, nincs kedvem borotválkozni, így csak simán a szobámba sétálok. Egy alsónadrágot és egy fekete pólót is magamra aggatok, s mielőtt lefeküdnék, eszembe jut egy fontos dolog, amit fürdés közben felejtettem el. Visszasietek a földszintre, ahol a pinceajtót feltépve, lerobogok a lépcsőn, hogy feljebb csavarjam a fűtést, de mire megmászom az emelet lépcsőjét, kifulladok. Nem kapcsolok villanyt, sötétben botorkálok el az ágyamig, egy dolgot azonban még így is észreveszek. Óvatosan fekszem le az ágy nekem szánt felére, majd kettőnkre húzom a takarót, derekát szorosan átölelve húzom magamhoz, míg ő a mellkasomhoz simul, miközben ismét elpityeredik. Mióta haza hoztam nem szólalt meg, nem tudom mi baja, még egy ártatlan indok sem jut az eszembe, így mindenképpen azon vagyok, hogy kiderítsem, hogy megóvhassam bármitől, ami bántja. Nem kell sokat várnom, hogy elaludjak, és akármilyen fáradtnak is érzem magam, ez nem az az éjszaka ahol pihenek. Többször is felébredek, s az indokok végeláthatatlanok. A folytonosan visszatérő rémálmom nyitja a sort, amit Melodié követ, ezt leszámítva ott van még a folytonos sírása, miközben álmában teljesen magához szorít, vagy felüvölt, s nem utolsó sorban rám talál az álmatlanság is. Odakint már pirkad, mikor táskás, kipirosodott szemeimet lehunyva, hasra fordulok, és ha csak egy rövid időre is, de sikerül átadnom magam az álomvilágnak.