13.rész

Sziasztok!:)
Kicsit késve, de elkészültem az aktuális résszel is. Először is, köszönöm a 7000 oldalmegtekintést.<3 A koncert depresszióból próbálok még kilábalni, de azért remélem tetszeni fog. Egy bejegyzéssel arrébb megtalálhatjátok az élménybeszámolót is. Ha már olvastad, nyugodtan nézz be újra, kiegészítettem a szöveget pár képpel is.:) Akik ott voltak a koncerten, ugye ti is élveztétek?:D
El is felejtettem, nekem még suli, de nektek már tart a nyári szünet, élvezzétek!
Jó olvasást és ne felejtsétek: A hozzászólások igenis számítanak! :)
Nonci.xx

Több nap is eltelik, Melodie pedig még mindig beszédképtelen. Nem zaklatom, próbálok kedves és türelmes lenni vele, míg ő a szobájában marad. Ritkán múlik el úgy nap, hogy legalább az evésre rá tudjam venni, ami aggaszt. Ezekben a dolgokban mégis van annyi jó, hogy minden este igényli a társaságomat, s nélkülem képtelen elaludni. Szinte mindig meglátogat, de néha nekem kell ezt megtennem, mikor az ágyában kuporogva egy párnát ölelve magához, zokog a takaró alatt. Ilyenkor mindig mesélek neki valamit, amitől megnyugszik, de van, mikor ez sem használ.
- Miért nem meséled el mi történt? - kérdezem a hátát simogatva, miután egy újabb rémálom fogságából szabadult ki, s már nem sír, csak csendesen szipog mellettem. Nem várok választ, ő azonban mégis meglep, sírástól és a több napos szótlanságtól rekedt hangon.
- Még nem tudok erről beszélni - motyogja, miközben arcomat a hajába temetem, halkan hümmögök, és csak közelebb húzom magamhoz. Tudom, hogy ha erőltetem, akkor csak rosszabb lesz, így továbbra is csendben maradok és várok. Úgy gondolom, sikeresen megnyugtatjuk egymást. Neki szüksége van rám az elalváshoz, nekem pedig napok óta nem jelentkeztek a folytonosan visszatérő rémálmaim.
A függönyön áthatoló napfény ébreszt, mely kellemesen simogatja arcom. Ez a reggeli nyugodtság nem tart sokáig, mikor oldalra pillantok, s rájövök, hogy egyedül vagyok az ágyban. A szoba másik végében lévő pólómat magamra kapom, majd az ajtót feltépve sietek a folyosóra. Az összes szobába benézek, de semmi. A lelkem pedig csak akkor nyugszik meg, mikor a nappaliban elhaladva mozgást érzékelek a teraszról. Először a konyhába sietek, s miután egy bögrébe töltök magamnak a pulton illatozó, még forró kávéból, lábaim engem is a teraszra vezetnek.
- Ha tudnád mennyire megijesztettél - mondom, miközben levágódom a mellette levő székre. Nem szól semmit, felhúzott szemöldökkel tekint rám, majd ártatlan arccal fordul vissza előre, miközben ajkához emeli a jobb kezét. Szemeim kitágulva pillantanak a két ujja közt fityegő szálra, melyet szó nélkül kapok ki kezéből, s ahelyett, hogy elnyomnám, mélyet szívok a nikotint tartalmazó szálból.
- Nem zavar, hogy az az én cigim? - von kérdőre.
- De, igen. Pontosan ezért vettem el - mosolygok elégedetten, miközben kifújom a füstöt.
- A kávémat is elvennéd, vagy azt megihatom? - motyogja az orra alatt, miközben karjait mellkasa előtt keresztezi, egy édes mogorva tekintet kíséretében.
- Nekem is van - kocogtatom meg az előttem lévő kék kerámiát, s miután elnyomom az ujjaim közt lévő csikket, közel hajolok hozzá. - Csak nem akarom, hogy tönkre tedd magad!
- Ha te is ezt teszed, én miért ne tehetném? - csattan fel, én pedig ahelyett, hogy felhúznám magam, és visszaszólnék, elmosolyodom. Örülök, hogy beszédre tudtam bírni, így kihasználom az alkalmat.
- Itt most nem rólam van szó - válaszolom, lassan. Lábait maga alá húzza, állát pedig a térdén támasztja meg. Elé állva, a karjáért nyúlok, s miután felállítom, visszaülök a saját székembe, ezzel őt az ölembe ültetve. - Aranyos vagy, mikor duzzogsz - egy a kontyából kilógó tincset simítok el az arcából. - És a pulcsid is aranyos - ismét elvigyorodom, mikor észreveszem, hogy a szürke kapucnis darab, ami legalább két mérettel nagyobb rá, az enyém. Karjait a hátam mögé vezeti, arcát a nyakam és a vállam közti hajlatba rejti. Apró, édes szuszogásától kiráz a hideg. Szorosan ölelem, miközben a hátát simogatom. Boldogságom beteljesülni látszik, azt hiszem kezd minden rendben lenni, mikor apró kezeit az arcomra helyezi, s lehunyt szemekkel közelít felém, mígnem az orrunk már teljesen összeér.
- Haza szeretnék menni Zayn - kéri, én pedig megriadok.
- Melodie.. - kezdem, s a szerencse mintha nekem kedvezne, legalábbis azt hiszem. Szemét forgatva tápászkodik fel az ölemből, s miután ujjammal végig simítok arcán, a nappaliba sietek. Az egyelőre még váratlan vendégünk, nem ismerheti, hogyan történnek itt a dolgok, hiszen tenyere még most is szüntelenül a csengőn van. Mogorva, hideg tekintettel tépem fel az ajtót, ahol egy ismeretlen srác fogad. - Nem veszünk semmit - morgom, s már készülnék is rácsapni az ajtót, de nem engedi.
- Nem árulok semmit - vakargatja a tarkóját, miközben kínosan felnevet. - Zayn! Ugye te vagy Zayn? - kérdezi. - Zayn Malik, a One Directionból - folytatja, mintha nem tudnám, ki is vagyok.
- Ha házhoz jöttél dedikálásért vagy közös képért, a barátnőd, testvéred vagy egyéb emberek miatt, el kell rontsam a kedved, jelenleg nem szolgálok ilyenekkel - tájékoztatom, de nem adja fel.
- Nem, én egy lányt keresek - kezdi, de nem tudja befejezni. A hátam mögül apró lépések hangjai ütik meg a fülemet.
- Zayn? Minden rendben? - Melodie kétségbeesett hangját hallom, ám amikor megfordulok, arca falfehér, ajka 'o' alakot formál. Először nem tudom mi baja lehet, ám amikor a számomra ismeretlen vendég felé pillantok, minden érthetővé válik. Persze, hogy ismerik egymást.
- Bruce - halkan ejti ki az előttem lévő srác nevét, olyan finoman teszi ezt, mintha attól félne, hogy egy magasabb próbálkozásnál eltörne.
- Istenem Melodie, ha tudnád, mióta kereslek - megtört, kétségbeesett hangvétele miatt, szemöldököm a magasba emelem, nem tudom mi történik, így csak arrébb állok, s míg a Bruce nevezetű srác beljebb botladozik, Melodiet bámulom, egy ártatlan válaszra várva. Várakozásom hiába töretlen, s mikor úgy döntök, jobb becsukni az ajtót, és visszamenni a nappaliba, ők már a folyosón egymás nyakába borulva ácsorognak, miközben Melodie már tökéletesen ismert pityergését hallom. Ez a sírás azonban más, mint a többi. Kérdezni azonban nem tudok, hiába teszem, meg sem hallanak, így kezemet ökölbe szorítva, magamban morogva caplatok el a nappaliba, ahol a kanapéra vágom le magam, majd a távirányító után nyúlok, s unott fejjel váltogatom a csatornákat. Ki ez a srác? Mit keres itt? Hogyan tudta mindössze két másodperc alatt az ujja köré csavarni Melodiet? És nekem mi bajom lett hirtelen?
Órák telnek el, míg ők a teraszon ücsörögve beszélgetnek. Már szabályosan rosszul vagyok Bruce jelenlététől, de Melodiet örülni látom. Ez az egyetlen ok, amiért nem küldöm el. A konyhába megyek, kihasználom az alkalmat, hogy senki sem lát, s az egyik felső szekrény, egy eldugott pontjából kihalászok egy üveget, míg egy másik szekrényből előveszek egy poharat. Nem töltök sokat, talán három, esetleg négy korty. Pont annyi, hogy kellően megnyugtasson. Az alkohol kellemesen égeti a torkom, és bár tudom, ez nem megoldás, mégis megteszem.
- Zayn, minden rendben? - kis híján elejtem a kezemben szorongatott üveget, ám még az utolsó pillanatban sikerül megelőznöm a bajt.
- Miért ne lenne? - kérdezem félvállról, s legurítom a pohár maradék tartalmát.
- Be szeretnék mutatni neked valakit - mosolyog, majd a karomnál fogva a nappaliba vezet. - Bruce, ő  Zayn - kezdi, de elakad. Tudom, mit akar mondani, de nem a fogva tartója vagyok, így megelőzöm őt.
- Én vagyok az, aki felajánlotta, hogy elszállásolja, mikor a helyzet úgy adódott, hogy nincs hova mennie - mondom büszkén.
Zayn, ő pedig Bruce, az elveszett testvérem - fejezi be mondandóját. Az említett srác a kezét nyújtja felém, de nem viszonozom, helyette csípős megjegyzéseket gyártok, melyek közül kibukik egy-egy a számon.
- Elveszett testvér. Hogy lehet egy testvért elveszíteni? - kérdezem, úgy látszik kiöregedtem, és ez a kevés alkohol is kezdi meghozni hatását. - Tudjátok mit? Nem is érdekel. Felőlem még a szeretője is lehetsz. Azt csináltok, amit akartok, de ha elmeri hagyni veled a házat, vagy olyat mondasz, ami miatt napokig sírni fog, az orrodat megismertetem a koponyáddal - felelem lazán, majd hátat fordítva nekik, az emeletre indulok.