14.rész

Sziasztok!:)

Elkészültem a következő résszel. Sok mondanivalóm nincs. Tulajdonképpen semmi, csak szeretném megköszönni, az eddigi oldalmegtekintéseket. Jó lenne egy kis visszajelzés is a bloggal kapcsolatban, eléggé rossz, mikor alig kapok visszajelzést, így nem tudom, jó-e amit csinálok. A részben előfordulhatnak hibák, mert nem olvastam át publikálás előtt, de amint lesz időm, korrigálni fogom őket.

Jó olvasást!:)

Nonci.xx

Miután becsukódik mögöttem az ajtó, hasra vágom magam az ágyamban. Nem kell sok, hogy a fa, mely segít elkülöníteni a szobámat a háztól, kivágódjon, majd Melodie ideges, ám mégis kétségbeesett arcával találjam szembe magam.
- Elárulnád, miért viselkedsz úgy, mint egy hormonzavaros tini?
- Milyen bátor lett valaki hirtelen. Eddig még megszólalni sem voltál hajlandó - vágok vissza, miközben tekintetem végig a plafonon tartom. - Az meg sem fordult a fejedben, hogy esetleg vigyázni akarok rád?
- Nem veszekedni jöttem, viszont, ha valami csoda történne, és úgy döntesz, lejössz, szívesen elárulnánk pár dolgot - mondja, s a válaszomat meg sem várva elindul.
- Melodie - hangosabban szólok utána. Arca ismét megjelenik az ajtóban. - Gyere be és csukd be az ajtót! - kérem, miközben felülök az ágyon. Ahogy szót fogad, a szobára sötétség borul, ő pedig ott áll, nem mozdul. Kezei a háta mögött, a kilincsen pihennek. Tudom, hogy fél, és ezt nem akarom. - Gyere ide - dörzsölöm meg az arcom.
- Megint bántani akarsz? - egyetlen kérdésétől elcsuklik a hangja, miközben megáll előttem. - Miért nem tudod elfogadni, hogy mellette boldog lehetek? Zayn, ő a testvérem. Az a testvérem, akiről azt hittem halott.
- Nekem akkor is furcsának tűnik ez az egész. Ha tényleg ő a bátyád, miért csak most kezdett el keresni?
- Mert nem tudta, hogy élek, úgy ahogy én sem tudtam róla.
- Neked nem tanították meg, hogy ne higgy el mindent, amit mondanak neked? - orrnyergemet dörzsölve próbálom jobb belátásra bírni. Nem tetszik nekem ez az egész.
- Nem, ha az életedet nevelőotthonokban kellett töltened - halkan, s kimérten mondja, miközben egy könnycsepp kúszik végig az arcán, s eltűnik a pulcsim nyaka alatt.
- Mit akarsz? Mégis mit kéne tennem? - tárom szét a karomat.
- Engedj el vele - kéri, s karjaival átöleli magát. Ajkát beharapva pillant fel rám, pillái mögül.
- Tudod, hogy ezt nem tehetem - rázom a fejem, miközben az ablakhoz sétálok.
- Perrievel is ezt csináltad? Őt is bántottad, mikor szeretett volna valamit? Valamit, ami boldoggá tette volna?
Van, mikor a fájdalom emlékké szelídül. Van, mikor már képes vagyok beszélni róla. Amikor már nem félek attól, hogy a második mondat után elsírom magam. Ezt azonban nem tudom most elmondani magamról. Nem tetszik, hogy most hozza fel, egy ilyen helyzetnél, ahogy az sem, hogy így beszél róla. Kezeim ökölbe szorulnak. Nem teszek semmit, nem mondok semmit, csak várok. Úgy érzem, rengeteg türelem kell ahhoz, hogy akár egy szót se szóljak, ám amikor egészen közel jön hozzám, nem bírom tovább. Karjánál fogva a falhoz szorítom, s elállom az útját.
- Mondd, mit kell tennem ahhoz, hogy meg tanulj viselkedni? - suttogom. Nem várok választ, és ezt ő is tudja. Talán túl jól tudja. Ajkaimat az övére helyezem. Nem kell sokat várnom, hogy bejutást adjon, s míg élvezettel csókol vissza, kezeim a derekára vándorolnak. Ujjaim beszabadulnak a pulóvere alá, s egészen a hátáig hatolnak, így ölelem magamhoz. A csókunkat meg sem szakítva jutunk el az ágyig. Míg ő állva marad, én kényelmesen elhelyezkedem, ő pedig lábaim közé férkőzik, majd lehajol egy újabb csókra. Mi történik?
A helyzet azonban nem fajul sokáig. Egy ideig még játsszuk ezt, én azonban még képtelen vagyok ekkora lépést megtenni, és ez rajta is tisztán meglátszik, így csak fekszünk egymás mellett. Karja szorosan öleli át a derekamat, míg fejét a mellkasomon pihenteti.
- Mi történt a szüleiddel, hogy ennyire ragaszkodsz ehhez az idegenhez? - bátortalanul kérdezem, míg egy hajtincsét babrálom.
- Kiskoromban kirándulni mentünk. A bátyámmal a világ összes dolgán képesek voltunk veszekedni, ahogy aznap is. Anyukám vezetett, aki hamar megelégelte ezt - meséli, ám egy idő után elcsendesedik. Nem nógatom, mindössze szorosabban vonom magamhoz.
- Nem kell folytatnod, ha nem akarod.
Ez alatt a pár hónap alatt sikerült kiismernem, így meglepetésként ér, mikor úgy dönt, mégis folytatja a történetet.
- Mikor hátrafordult, hogy ránk szóljon nem vette észre, hogy magával rántja a kormányt is. Figyelmetlen volt, így amíg ő velünk szállt vitába, letértünk az útról. Apukánk próbált javítani a helyzeten, de későn kapott a kormányhoz. Egy fába ütköztünk, ők pedig nem élték túl - meséli könnyeit törölgetve. - A bátyámat és engem egy nevelőotthonba szállítottak. Bruce, nem bírta feldolgozni ezt az egészet. Többet tudott mindenről, hiszen már 13 éves volt. Gyógyszereket kapott, de ez sem segített rajta. El akarták szakítani tőlem, de mi ezt nem hagytuk. 3 intézményt jártunk végig, mikor egyik éjszaka ő eltűnt - ismét szünetet tart. Ujjaimmal letörlöm könnyeit, s helyettük apró puszikat adok. - Egyedül maradtam. Nem voltak barátaim, mert furának tartottak. Pár hét után ismét költöznöm kellett, ahol megismertem Taylort. Ő rengeteget segített nekem, átsegített a holtponton, így mikor betöltöttük a 18. évünket, közösen vettünk egy albérletet. Miatta ismertem meg Josht, a többit pedig már tudod.
- Sajnálom! - mondom. Felül, én pedig követem. Karjaimat kitárom, ő pedig elfogadja az ölelésem, szorosan bújik hozzám és ez megnyugtat. Addig azt sem bánom, ha elpityeredik, míg hagyja, hogy én vigasztaljam meg. - Honnan tudod, hogy ez a gyerek a bátyád? Miért vagy benne olyan biztos, ha éveken át nem láttad? - kérdezem, mikor újra elhelyezkedünk az ágyban.
- Mert az arca halványan még az emlékeimben él - mindössze ennyit mond, én pedig nem kérdezek többet. A hajával játszadozom, élvezem a csendet, azt, hogy vele lehetek, s míg ő édesen szuszog mellettem, engem nem hagynak nyugodni a gondolataim.

Halk nyöszörgés zökkent ki a félálomból, amihez hang is társul.
- Mennyi az idő?
- Csak egy órát aludtál. Kifárasztott a sok sírás - tájékoztatom az arcát simogatva.
- Jézusom, Bruce. Hol van Bruce? - kérdezi, s azonnal felpattanva, kirohan a szobából. Többször is hallom a testvére nevét kiáltani, ezért egy idő után úgy döntök, csatlakozom hozzá.
- Miért kiabálsz? - kérdezem, miközben a konyhába sétálok.
- Bruce, eltűnt - válaszolja kétségbeesetten.
- Ha eddig tudta hol keressen, ezután is tudni fogja - nyugtatom, s egy bögre, forró teát adok a kezébe. Szabadon lévő kezére az ujjaimat kulcsolom, majd húzni kezdem. A nappaliban még elmarok egy plédet a kanapéról, ezután pedig az udvarra sétálok. Leültetem a hintaágyra, s miután én is helyet foglalok mellette, magunkra terítem a bentről szerzett plédet is.
- Zayn, kérhetek valamit? - ártatlanul tekint rám, miközben kortyol egyet a forró léből.
- Ha még egyszer azt mered kérni, hogy engedjelek el, nem tudom mit csinálok veled - nevetem el magam, és ő is ezt teszi. Nevet. Hosszú napok óta, először látom nevetni.
- Szeretném, ha holnap elvinnél a régi házunkhoz - motyogja. - Haza jövök veled, csak szeretném látni a régi házunkat belülről is - vágja rá, mielőtt válaszolhatnék, így csak csendben beleegyezek, miközben jobb karomat átdobom a vállán, s elgondolkozom az elmúlt idők változásain. A gondolataim végén pedig egy egészen érdekes információ vár rám. Azt hiszem, szeretem.