15.rész

Sziasztok!:)

Gondolom páran olvashattátok, hogy egy ideig nem tudok részeket hozni, de most egyedül vagyok itthon, szóval behozom a lemaradást.:)
Remélem tetszeni fog a rész és mihamarabb visszatérhetek hozzátok, sajnálom, hogy ilyen rövid lett, de szorít az idő.
Jó olvasást és ne feledjétek, minden vélemény számít!:)

Ui.: Remélem tetszik az új kinézet.:D
Nonci.xx

Az autó behajt egy ismerős utcába. Számomra ismerős, Zayn számára kevésbé. Én itt éltem pár évig, Ő pedig itt talált rám, mikor elmenekültem előle.
- Készen állsz? - kezét a combomra simítja, aprót bólintok, majd kikászálódom a kocsiból. Nem várom meg Zaynt, egyedül indulok el, mégsem szakadunk el egymástól, hamar utolér.
A kis vaskerítés már a mellkasomig ér, velőtrázó hanggal köszönt, ahogy a rozsdás fémre helyezem a kezem, s kicsit megtolom, ezzel bejutást engedve magunknak. Lassan haladok, egy pillanatig a gondolataimba férkőzik egy érzés, mely azt sugallja, talán nem kellene ezt csinálnom. Tudom, hogy ezzel csak feltépem a sebeimet, de szükségét érzem ennek, ha felejteni akarok.
3 lépcsőfok választ el a terasztól, a szívem a torkomban dobog, ujjaimat Zayn markába csúsztatom, miközben megközelítem a bejárati ajtót. Hatalmas csalódás kerít uralmába. Minden jel arra utal, hogy hosszú évek óta nem tette be ide senki a lábát, gondozatlan kert, betört ablakok, korhadt fa, a bejárati ajtó azonban zárva. Ujjaim kétségbeesetten markolják a kilincset, de hiába rángatom, nem nyílik.
Csalódottan fordítok hátat annak a háznak, ahol a gyermekkorom egy részét töltöttem. A teraszról lelépve, rémülten tekintek a hátam mögé, s a sejtésem beigazolódik.
- Ha csak ezen múlik a boldogságod, nem hagyom, hogy egy korhadt ajtó megakadályozzon - Zayn szavai megnyugtatnak. Elrejteni sem bírom az örömöt, ami az arcomon pihen, s miután a fekete hajú srác kiszabadítja magát az összetört ajtó fogságából, szorosan őt követve lépek be a nappaliba.
Az előtér dohos, kényelmetlennek érzem az egészet, a hely csupán negyedrészben adja vissza azt az érzést, amire számítottam. Zayn kezét szorongatom, miközben beljebb sétálok, s meglepve veszem észre, hogy a nappaliban minden ugyanúgy fogad, ahogy annak idején hagytuk. Bár a törött ablakok betörésre gyanúsítják fel a történteket, a most látottak alapján hihetőbbnek hangzik a csak egy vihar törhette be az üvegeket történet is. Mosatlan edények a konyhában, ételek a hűtőben, csodálkozom, hogy némelyik még romlatlan is, ugyanakkor nagyobb meglepetésként szolgál az, hogy az áramot sem kapcsolták ki.
- Mintha lakna itt valaki - Zayn halk szavai megvalósítják a gondolataimat.
- Gondolod? - kérdezem félve, s a válaszát meg sem várva a lépcső felé indulok. Ellenőrzöm a fa épségét, majd szemeimet összeszorítva mászok meg legalább négy lépcsőfokot. Nem történik semmi, nem szakad be alattam, azonban a levegőt továbbra sem eresztem ki, s fogaimat is összeszorítom, amíg felsétálok az emeletre. Automatikusan megyek a régi szobám felé, aminek ajtaja nyitva van. Kopott rózsaszín falak, s a szoba nagy részét pókhálók és tömérdek mennyiségű por lepi el. A sarokban felfedezem a hintalovam, a polcokon pedig előszeretettel időzik el a szemem, ahogy a babáimat vizsgálom. A szekrényajtót óvatosan nyitom ki, mely ugyanúgy nyikorog, mint a kis vaskapu. Pár molylepke szabadul ki a fogságból, én pedig végig simítok a régi anyagokon, felfedezem a kedvenc ruhám, amit azonnal le is akasztok és a koszos tükörhöz lépve magamhoz próbálom.
- Szeretem, mikor boldognak láthatlak - a férfias hangra, mely mögülem jön, összerezzenek, majd csodálkozva veszem észre, hogy mosolygok, eddig fel sem tűnt. - Miért vannak itt a ruháid? - kérdez, ahogy beljebb somfordál.
- Nem emlékszem már. Talán nem vihettem mindent magammal - hazudom, és úgy tűnik, ő elhiszi.
Nem tartózkodunk sok időt a szobámban, mindössze annyit, amennyi elég ahhoz, hogy a régi emlékek feltörjenek, pont azok melyekről azt hittem, hogy már régen elvesztettem őket.
- Mehetünk? - kérdése nem számít udvariatlanságnak, ahogy az sem érződik a hangjában, mekkora nyűg lehetek neki. Aprót bólintok, ám még mielőtt elhagynánk az emeletet, megtorpanok egy másik ajtó előtt. Két szoba kivételével az összes szoba zárva. Az enyém és a szüleinkké. Óvatosan nyomom le a kilincset, ám még mielőtt beléphetnék, Zayn közbe szól. - Biztosan be szeretnél menni?
Ismét bólintok, majd belököm az ajtót. Először a szekrényhez lépek, melynek ajtaja az enyémmel ellentétben nyitva, s a ruhák sincsenek rendesen a helyükre rakva. Apukám kedvenc ingébe nyomom az arcom, majd megismétlem anyukám egy blúzával is. Pontosan, ahogy számítottam rá, a por mélyen lerakódott a régen használt ruhákon, de az illatukat még mindig érezni. Kicsit elidőzöm ott, majd megfordulok, hogy körülnézzek kicsit náluk is.
A szoba az enyémtől eltérően nem olyan, mint amikor elmentünk. Rendetlen, s az összes közös emlékeinkről készült tárgyak ide vannak bepakolva, amiket a belépésemkor észre sem vettem.
- Ez nagyon fura - motyogom inkább magamnak.
- Micsoda? - értékelem Zayn kíváncsiságát, ami inkább megmosolyogtat, mintsem, hogy idegesítsen.
- Ezek a dolgok, ezek a képek, mind a nappaliban voltak.
- Lehet valaki felhozta ide, hogy aki betörni készül, ne vigye el őket - laza vállrendítéssel mondja ezt, de engem nem győz meg.
- Miért nem vitték el valami rokonunkhoz? Vagy mivel magyarázod, hogy pont ez a szoba van nyitva, ahol a számunkra értékes dolgokat szedték össze - sorolom az érveket, s nem utolsósorban nem felejtem el megemlíteni az áramot és a romlatlan ételeket sem.
- Szóval azt akarod mondani, hogy lakik itt valaki? - szemöldökét felhúzva kérdezi, s látom, hogy mosolyogni szeretne, de visszafogja magát. - Gyere, menjünk inkább haza! - kezét felém nyújtja.
Magamban morogva duzzogok az anyós ülésen, Zayn pedig elég jól szórakozik rajtam.
- Tudod mit, pár nap múlva visszajövünk, és ha a bejárati ajtó, amit összetörtem neked, ki lesz cserélve, akkor elhiszek mindent, amit mondtál - kezét a combomra simítva magyaráz, nekem pedig csak most esik le, hogy betörtük az ajtót.
- Rendben - felelem egyhangúan. Hazafelé majdnem elalszom, ám amikor ismerős környékre érünk, kissé felélénkülök. Zayn leparkol, leállítja a motort, majd miután kiszállunk, maga mellé ránt.
- Mit szólnál ahhoz, ha versenyt futnánk a házig? - belegyezően elmosolyodom. - Ha én nyerek, velem alszol, ha pedig te, akkor kérhetsz valamit - ajánlja fel, ám még mielőtt kezet rázhatnánk, módosít az ötletein. - Nem kérheted, hogy engedjelek el - mondja, majd ismét a kezét nyújtja, amit beleegyezően megrázok, s ahogy elengedjük egymást futásnak eredünk.
Először úgy tűnik, direkt hagy érvényesülni, de mégis csalódnom kell, a bejárathoz vezető út kacskaringós, ő pedig sikeresen megelőz még az utolsó kanyar előtt.
- Csaltál - nevetve állok meg mellette, miközben kezeimet a derekamra szorítom.
- Miért is? Mert gyorsabban futottam? - akadékoskodik, majd kinyitja az ajtót, én pedig ahelyett, hogy előremennék, a hátára ugrom, így ő visz be. A hátán csimpaszkodva belém furakszik egy furcsa érzés, mintha valaki figyelne minket. Körbe nézek, de senkit sem látok, inkább Zayn borostás arcára nyomok egy puszit, majd elgondolkozom, hogy ezt vajon miért is tettem. Egy ideig gondolkozom, míg csendben bámulunk egy filmet, aztán időközben villámcsapásként ér a felismerés. Azt hiszem, szeretem.