16.rész

Sziasztok! :)
Nos, aki olvasta a másik blogom, biztos tudja már, de aki nem annak elmondom, hogy tegnap is hivatalosan befejeztem a történetet, szóval arra már nem kerül több bejegyzés. 100%-ig tudok erre a történetre koncentrálni, ami azt is jelenti, hogy a részek mostantól ismét hetente fognak jönni.
A résszel kapcsolatban nem mondanék semmit, remélem tetszeni fog.
Tegnap lettek a fiúk 5(!) évesek, láttátok mit írt ki twitterre a kis főhősünk?:) <3
Ui.: Már majdnem 10.000 az oldalmegtekintések száma, köszönöm ezt nektek.<3
Jó olvasást! :)
Nonci.xx

 Ujjaim a kormányon dobolnak. Nem kell sok, hogy Melodie gyermekkori házához érjünk. Emlékszem, mikor pár hete elhoztam ide, hogy boldoggá tegyem, hogy képes legyen lezárni maga mögött a múltat, és hogy velem lehessen. Azt hittem mindent jól csinálok, de tévedtem. Melodienak sikerült olyan dolgokat is felfedeznie ott, amiért ismételten oda kell mennünk. Megfogadtam, hogy sosem hozom ki őt a kapun kívülre. Elsősorban nem szerettem volna, hogy egy óvatlan pillanatban elszökjön tőlem, és nem utolsó sorban, egyetlen fotót sem szerettem volna viszont látni az újságokban vagy akár az interneten. Most mégis kihoztam, ez a harmadik alkalom. Felidézem a napot, mikor először jöttünk a házhoz. Betörtem az ajtót, az ő kedvéért. Hogy bemehessen és elbúcsúzhasson a múltjától. A búcsúzás azonban még várat magára. Romlatlan ételt, mosatlan edényeket is találtunk, s nem utolsó sorban az áram sem volt kikötve.
Észre sem veszem, de ujjaim elfehérednek, ahogy a kormányt szorítom. Emlékszem, hogy versenyt futottunk a házig, mikor haza mentünk. Előre futottam, hogy vele aludhassak, pedig tudtam, hogy enélkül is megtenné. Az utolsó pillanatban meg akartam gondolni magam. Bokasérülést akartam színlelni vagy valamit, csak, hogy teljesíthessem egy újabb kívánságát. Azonban a kíváncsiság belém költözött, így képtelen voltam nyerni hagyni, mikor egy cetlit pillantottam meg az ajtóra ragasztva. Gyorsítottam a tempón, s mikor oda értem nem akartam hinni a szememnek. Kacskaringós betűk jelezték, hogy az üzenetet Bruce írta, és Melodienak szól. Egy telefonszám és egy rövid mondat volt feltüntetve, miszerint bármikor keresheti és megszállhat nála. Leplezni sem tudtam a haragom, amit akkor éreztem. Összetéptem a cetlit, s a zsebembe süllyesztettem a maradványait. Mozgást érzékeltem az egyik bokorban. Mintha valaki bujkált volna, de nem ellenőrizhettem.
- Csaltál - Melodie nevetve ért mellém. Türtőztetnem kellett magam, így hamiskás mosolyt varázsoltam az arcomra.
Aznap éjjel, minden lehetséges ajtót és ablakot bezártam.

Nem akarom, hogy egy apró cetli miatt észrevegye, hogy feszült vagyok, így megpróbálok ellazulni. Bekapcsolom a rádiót. A lágy zene betölti a kocsit, s ahogy félszemmel oldalra pillantok, a látványától megnyugszom. Fejét az ablaknak döntve bámul a sötétbe. arcát megvilágítják a lámpák, melyek mellett elhaladunk. Egy fekete szoknyát visel, egy halványkék ujjatlan inggel.
Képtelen egy helyben maradni, mikor a számára ismerős utcába érünk. Lelassítok a ház előtt. Az ajtót szinte látni sem lehet a késői órákban, azonban valamennyire mégis kivehető. Megcsinálták. Nincs mondanivalóm, kétségkívül elhiszem a szavait, úgy, ahogy megígértem. Szó nélkül hajtanék tovább, mikor apró csapásokat mér a jobb karomra, de nem néz rám. Ismét lelassítok, s kérdőn tekintek rá.
- Melodie, mi a baj? - kérdezem, mikor rápillantok. Az arca fal fehér, szája 'o' alakot formál. Nem mond semmit, csupán az egyik ablakra mutat. Hasonló reakciót válthat ki belőlem, ez az egyetlen dolog is. Hiszen az ablak, amelyre mutat, nem egy egyszerű ablak. Abban a szobában, ég a villany.
- Valaki lakik a régi házunkban - suttogja. - Zayn, mi betörtünk ide - csuklik el a hangja, de nem sír. Végig simítok az arcán, ez az információ számomra is sokkoló, nem tudom mit tehetnék, hogy jobban érezze magát. - Menjünk be, kíváncsi vagyok - mondja, s mire feleszmélhetnék, már szinte félig kint van a kocsiból. Karjánál fogva visszarántom, átnyúlok előtte, hogy az ajtót is becsukjam, majd mikor megbizonyosodom, hogy teljesen a kocsiban ül, lezárom az ajtót, hogy ne tudja kinyitni. - Zayn, mit csinálsz? Engedj! Be kell mennünk, meg kell tudnunk, mi van oda bent - hisztérikus hangja sem tud kihozni a sodromból. Tudom, hogy ideges, én is az lennék.
- Nyugodj meg, kérlek! Nem mehetünk csak úgy oda - higgadtan válaszolok, miközben a gázra taposok, s ő bármennyire is ellenkezik, szó nélkül hajtok tovább. - Még is mi a fenét akarsz mondani? - faggatom, mikor percek múlva sem sikerül lecsillapodnia. - Oda mész, bekopogsz, és amikor valaki ajtót nyit, csak ráköszönsz, majd megkérdezed, miért lakik ott?
- Nem. Nem tudom, Zayn. Fogalmam sincs, mit akarok. Megőrülök az érzéseimtől - motyogja. Én pedig nem szólok többet. Nem vágok dolgokat a fejéhez, csak végig simítok a karján, s szó nélkül a gázra taposok. Már nem ellenkezik, nem szól semmit. Összekuporodik az ülésen, megpróbál kizárni a gondolatiból és ezt nem szeretem. Hazafelé azon gondolkozom ki vehette birtokába azt a házat, ahol régen Melodie lakott, és miért tette. Akárhogyan is próbálok rájönni nem sikerül. Egy tippem azonban mégis akad, mégsem akarok hinni benne, és ezt egyedül Melodie miatt teszem.

Ahogy leparkolok a házunk előtt, mintha csak az energiájával spórolt volna egész úton, felpattan az ülésből, majd pár másodperc múlva el is tűnik a lakásban. Komótosan szállok ki, nem érdekel, hogy megbánthattam. Jobban idegesít, a tény, hogy egy újabb cetli várhatott rá az ajtón, vagy, hogy egy idétlen lámpa miatt kiszökik az éjszaka folyamán. Kezeim ökölbe szorulnak, ahogy utána sétálok. Hangosan csapom be magam mögött a bejárati ajtót, s a kulcsot is elfordítom a zárban. Elmémre egy bizonyos szürke köd telepszik, mellyel nem tudok mit kezdeni. Nem kezdem el a nevét ordítani, egyszerűen csak érte megyek. Meglepetésként szolgál, hogy nem kell az emeletig mennem, ott ül a kanapén, egy párnát szorítva a mellkasához. Elé lépek, s miután elveszem tőle a jelenlegi legjobb barátját, karjánál fogva felállítom, majd az ölembe kapom.
- Zayn, ne csináld ezt, engedj el! - kiáltja, s a vállamat kezdi el püfölni. Nem törődöm vele, a pince felé sétálok vele az ölemben, ott nem láthat minket senki. - Nincs kedvem a játékaidhoz - folytatja, de szavai süket fülekre találnak. Mégis sikerül eléggé megijesztenem, mikor szorosan magamhoz szorítva, trappolok le vele a pincében kialakított játékterembe. Már szinte sírva könyörög, azt hiszi, ismét a hangszigetelt szobába viszem. - Zayn, kérlek! Nem csináltam semmit.
Nem akarom ezt, a kétségbeesése mégis gúnyos mosolyt fest az arcomra. A billiárd asztalra ültetem, s lábai közé férkőzöm.
- Nem szeretem mikor ilyen vagy - egészen közel hajolok hozzá, ajkaink egymást súrolják, ahogy hozzá beszélek, majd megcsókolom. Kezei a pólóm alá tévednek, ujjaim a szoknyája szélét babrálják. Csókja, vad és forró. Sosem gondoltam volna, hogy egy ilyen ártatlan lány képes ilyen érzéseket kiváltani belőlem. Belemosolygok a csókunkba, mikor a nadrágomat egyre szűkebbnek érzem. Jobb kezem a combjára simítom, s finoman megmarkolom, ezzel egy halk nyögést váltok ki belőle. Érzem, ahogy a pulzusa felgyorsul, és ez tetszik. Felgyűröm a fekete anyagot, mely a lábait takarja, s szabad ujjaimat a bugyija széléhez vezetem. Ajkai ismét megtalálják az enyémet, kezeivel a hajamba markol, s most rajtam a sor, hogy felnyögjek. Nem tudom mi történik velem, velünk és jelenleg nem is érdekel. A karjaimban tartom és kezdem azt érezni, hogy ő a boldogságom kulcsa, hogy szükségünk van egymásra és ezt érzékeltetni akarom vele is. Levegőhiány miatt válunk el, homlokát az enyémnek döntve piheg, én pedig készen állok megtenni felé az első lépést. Hagyom egy kicsit pihenni, majd ujjaimmal félretolom az egyetlen anyagot ami közénk áll.
Örülök, hogy magamévá tehetem, még ha csak egyelőre ilyen módon. Érzem, ahogy ívbe feszül a háta, s mikor a nevemet motyogja, tudom, hogy élvezte. Pár percig csak mozdulatlanul állok előtte, a nyakamba kapaszkodva ölel magához, végül megtöri ezt a kellemes csendet.
- Ez volt a büntetésem? - kuncog fel halkan, én pedig aprót bólintok. - Akkor rendszeresebben is sodorhatnám magam bajba.
- Ne is álmodj róla - forgatom a szemeim, ahogy eszembe jut, miket is merne megcsinálni, csak azért, hogy ilyen módon kapjon büntetést.
- Mi van köztünk? - halkan teszi fel a kérdést, mintha attól félne, hogy ha hangosabban kérdezné, azzal tönkre tenne mindent.
- Mi lenne? - válaszolok kérdéssel a kérdésre.
- Barátság - válasza inkább kérdésnek hangzik, ahogy leugrik a játékasztalról, majd a kezemet szorongatva elindul a kanapé felé. A mellkasomra vonom, Tulajdonképpen én sem tudom, mi is van köztünk, de tisztában vagyok annyival, hogy Melodie nem közömbös számomra, így az első dolgot mondom, ami az eszembe jut.
- Szerinted ez barátság? - kérdezem, s újra megcsókolom. Belemosolyog a csókunkba, majd fejét ismét a mellkasomon pihentetni. Egy ideig csendben ülünk, egymás társaságát élvezve, de neki ismét eszébe jut valami.
- Kérdezhetek valamit? - ártatlan tekintetével ismét belopja magát a szívembe.
- Most is ezt teszed - válaszolom, s eltűrök egy tincset az arcából.
- Amikor hazajöttünk pár hete a régi házunktól - kezdi, én pedig értetlenül nézek rá. - Hagyjuk, nem érdekes.
- Melodie.. - nógatom. - Már elkezdted, fejezd is be. Nem szeretném, ha nyomasztana valami.
- Amikor visszajöttünk, te nem láttál semmi érdekeset? - kérdezi, nekem pedig hirtelen kényelmetlen lesz a kanapé.
- Mire gondolsz? - finoman tapogatózom, s remélem, hogy nem a cetliről beszél.
- Azóta úgy érzem, mintha figyelne minket valaki - hatalmas kő esik le a szívemről. A pulzusom, azonban mégsem nyugszik.
- Én is láttam valamit - motyogom, majd a biztonsági rendszerhez sétálok, ahol napra pontosan visszatekerem a biztonsági felvételt.