17.rész

Sziasztok! :)
Sajnálom, nem vagyok tisztában a napokkal, már tegnap szerettem volna hozni a részt, aztán tudatosult bennem, hogy péntek van, este pedig nem igazán voltam itthon. Azért remélem tetszeni fog ez a rész is.:) Már több mint 10.500 oldalmegtekintésen túl vagyunk, köszönöm.<3
Gondolom olvastátok, hogy Zayn leszerződött egy kiadónál, én nagyon kíváncsi vagyok a saját dalaira.
Btw.: Hallottátok a Drag me Down-t? Hogy tetszik? <33
Jó olvasást és ne felejtsétek, minden vélemény számít! :)
Nonci.xx

 A mámoros érzés azonnal elhagy, ahogy Zayn mellé lépek, s a biztonsági felvételt bámulom. Visszatekerjük arra a napra, mikor meglátogattuk a régi otthonom. Az egyik felvételen tisztán látszik, ahogy távozom, majd Zayn is megjelenik, s miután bezárja az ajtót, hosszú ideig semmi sem történik.
- Mi lenne, ha hoznál két bögre kávét vagy teát? - a hangja furán cseng, mintha feszült lenne.
- Miért kell neked kávé ilyenkor? - kérdezem, szemeimet egy pillanatra sem szakítom el a képernyőről.
- Mert ez el fog tartani egy darabig - válaszol.
- Nem szeretnék lemaradni semmiről, és gondolom, nem fogod megállítani a felvételt sem  - mondom, és ezek az utolsó szavaim. Mereven bámulok előre, Zayn néha beletekerget, ám egy-egy nagyobb mozgolódáskor visszalassít. Sokáig nem történik semmi, minden nyugodt, én pedig kezdem feladni. Hirtelen az első kamera felvétele azonban különös dolgot mutat. Egy alak tűnik fel, fekete kapucnis pulóvert visel. Egy kis papírt ragaszt az ajtóra, majd eltűnik a bokrokban. Visszagondolok erre a napra, s bárhogyan is szeretném, nem emlékszem erre. Ismét tekergetés következik, majd az egyik monitor kijelzőjén mi jelenünk meg, ahogy versenyt futunk. A másik monitorra szegezem a tekintetem, melyen tisztán kivehető, hogy Zayn már a bejárati ajtó előtt ácsorog, kezébe veszi az eddig ott lógott cetlit, s miután elolvassa, darabokra tépi azt, a maradványokat pedig a zsebébe süllyeszti. Hitetlenkedve fordítom oldalra a fejem. Ajkát egy vonalba préseli, szemeit szorosan lehunyja.
- Nekem szólt, ugye?
- Hadd magyarázzam meg..
- Mit akarsz ezen megmagyarázni? Bruce volt az, ugye? Nem akarod, hogy vele legyek. Ő a testvérem Zayn, nem szakíthatsz el tőle - fakadok ki, és ő is felemeli a hangját.
- Te tényleg nem veszed észre, mi történik körülötted? - förmed rám. - A régi házatokban lakik valaki, az állítólagos testvéred pedig idejön, egy papírlapot hagy az ajtón, amire azt írja, hívd fel, aztán elbújik a bokorban, és napokig utánunk leselkedik!
A szavai megdöbbentenek. A haragtól, amit a titkolózása miatt érzek, észre sem vettem az apró jeleket, hogy tényleg ez történik, hogy a napok óta tartó képzelgésem, miszerint lehet nem is Bruce a bátyám, kezd egyre valósabb lenni. - Most hová mész?
- Lefekszem, nem bírom ezt tovább - motyogom, de még mielőtt elérhetnék a lépcsőig, elkapja a karom, és az ölelésébe von.
- Remélem, tudod, hogy ezzel csak jót akarok neked, bármennyire sem hiszel nekem - suttogja. Sután bólintok, majd kibújva a karjai alól, a földszintre indulok.

Mikor belépek a szobámba, kiráz a hideg, és csak percek múlva veszem észre, hogy nyitva az ablak. Nem is emlékszem rá, mikor nyithattam ki. Ahogy odalépek, és elfordítom a kilincset, a hátam mögött, felkapcsolódik az éjjeliszekrényemen lévő kislámpa. Először azt hiszem, kezdek megőrülni, ám amikor megfordulok, kis híján belém szorul a levegő. A fekete ruhás alak az ágyam mellett ácsorog, én pedig még sikítani is elfelejtek a rémülettől. Szemeit rám emeli, de az arcába lógó hajától és a kapucnitól, még mindig nem látom jól az arcát. Pár másodpercig csak szótlanul bámuljuk egymást, majd ő szólal meg elsőnek.
- Már ide sem jössz?
- Hogy mennék oda, ha azt sem tudom, ki vagy? - kérdezek vissza. Sikítani szeretnék. Azt akarom, hogy Zayn itt legyen, de félek, ha őt hívnám, azzal a saját testi épségem is kockára tenném.
- Azt hittem megismered a saját testvéred - mondja, s leveszi a kapucnit. Már nem tudom, hogy mit hihetek el neki és mit nem.
- Bruce? Mit keresel itt? És miért az ablakon jöttél? - faggatom, egy lépést teszek meg felé. Szeretném, ha én állhatnék közelebb az ajtóhoz, hogy ha menekülésre kerülne sor, ne állhasson az utamba.
- A kis házőrződ nem nagyon szeretné, ha beszélnénk, gondolom ezért nem adta át az üzenetemet, amit az ajtón hagytam.
- Ne beszélj így róla - sziszegem. - Honnan tudod, hogy nem adta oda? És ha oda adta, csak én nem kerestelek?
- Tudom, hogy összetépte.
- Bruce, honnan veszel te ilyeneket? Üzenetet hagysz az ajtón, aztán elbújsz a bokorban. Napokig úgy érzem, mintha figyelne valaki, aztán mikor feljövök, itt vagy a szobámban. Miért csinálod ezt? - fakadok ki.
- Ó, szóval én nem lehetek a szobádban, de ti betörhettek hozzám? - vág vissza. Először nem értem miről beszél, aztán minden világos lesz.
- Te? Te, laksz a régi házunkban?
- Mégis hol laknék? És jobban örülnék, ha te is velem jönnél. Nincs kedved? Minden olyan lehetne, mint régen - már egészen közel van, kezét az enyémért nyújtja, de nem fogadom el. Amióta itt vagyok, csak azt mondom, Zaynnek, hogy engedjen el. És most, hogy itt van rá a lehetőség, mégsem teszem. Nem érzem helyesnek, valami azt súgja, nagyobb biztonságban vagyok, ha itt maradok.
- Menj el, kérlek - a hangom halk, először azt hiszem, nem hallja mit mondok, ám ő mégis az ablakhoz sétál. Idétlen monológba kezd, én pedig kihasználom az alkalmat, feltépem az ajtót, és rohanni kezdek. - Zayn! - kiáltom torkom szakadtából, ahogy lesietek a lépcsőn, majd a nappaliban a karjába borulok.
- Melodie! Mi történt jól vagy? - arca rémült, karjai védelmezően ölelnek, a testem mégis remeg.
- Itt van Bruce - suttogom.
- Tudom - puszil a hajamba. - Most akartam érted menni. Láttam, ahogy bemászik hozzád. Nem bántott?
- Nem. Azt akarta, hogy menjek vele - motyogom.
- Vele menni? Hova? - szemöldökei a magasba emelkednek.
- Bevallotta. Ő lakik abban a házban - mondom, s úgy érzem, a könnyek marni kezdik a szemeimet.
- Maradj itt, felmegyek.
Először hagyom, aztán valami furcsa érzés költözik belém, és utána megyek. Nem akarom, hogy baja essen. A lépcső felénél érem utol, kezemet az övébe csúsztatom, mire kicsit megugrik, de miután realizálja a helyzetet és leesik neki, hogy én állok mellette, csak rosszallóan megrázza a fejét. - Nem szeretem mikor ilyen makacs vagy.
Görcsösen szorítom a kezét, ahogy végig járjuk az emeletet. Nem csak az én szobámat nézzük át, hanem minden szobát és szekrényt végig járunk.
- Szerintem elment - suttogom, ahogy Zayn leül a kanapéra, én pedig szinte az ölébe mászom. Villámcsapásként tör rám az álmosság, amiről eddig meg is feledkeztem. Zayn ringatni kezd, miközben előveszi a telefonját. Egy ideig nyomkodja, majd a füléhez emeli és beszélni kezd.
- Nem, most nem azért hívlak.. Igen, betörtek... Nem Paul, nincs semmi baj, már megoldottuk, csak pár biztonsági őrt szeretnék kérni a ház köré - mondja, de nem tudok tovább figyelni. Ahogy simogatja a hátam, olyan nyugalommal áraszt el, hogy képtelen vagyok tovább ébren maradni. Először csak a szemeimet csukom be. Ébren akarok maradni, meg akarom kérdezni, arról a dologról, amit először mondott a telefonba. Elmondani neki, hogy nem lesz semmi baj, hogy nem haragszom rá, amiért nem adta oda a rövid üzenetet, de képtelen vagyok. Egy ideig hallom még a bársonyos hangját, ahogy beszél, majd ahogy a hangok és az álmom összemosódik, elvesztem a fonalat.
Néha még felriadok, mikor kicsit hangosabban kezd beszélni, aztán észreveszi, hogy már félig alszom. Hallom őt elköszönni, így kinyitom a szemeim. Édes mosolya megmelengeti a szívem. Feláll, én pedig még tiltakozni is képtelen vagyok, mikor az ölébe kap. Újra becsukom a szemeimet, de az emeleten mégis szükségem van rájuk, mikor csak egy helyben állunk.
- Ne hagyj egyedül! - mindössze ennyit tudok kipréselni magamból, Zayn bólint, s úgy dönt, ma vele alszok, az ő szobájában. Fél szemmel képes vagyok magamra aggatni az egyik pólóját, és azt is érzékelem, hogy már bőven hajnal van. Krumplis zsákként dőlök be az ágyába, s miután betakargat, szorosan hozzám bújik. Meg akarok köszönni neki mindent, de a szavak cserbenhagynak, s kénytelen vagyok átadni magam az álmok világának.