19.rész

Sziasztok! :)

Szombat hajnal, én pedig itt vagyok a várva várt résszel. Remélem tetszeni fog.:) Szeretném megköszönni, hogy már majdnem túlléptük a 12.000-es oldalmegtekintést, és a +2 rendszeres olvasót.<3

Jó olvasást és ne felejtsétek, minden vélemény számít! :)

Nonci.xx

Egyedül ébredek. Először azt hiszem, hogy csak a mosdóba ment, így csak átfordulok az oldalamon, és megpróbálok visszaaludni, de ő mégsem jön vissza. Aludni szeretnék, de nélküle nem megy. Biztonságban érzem, ha magam mellett tudhatom, s nem utolsó sorban nem szeretném, hogy elmenjen, vagy ami ennél is rosszabb, hogy Bruce elrabolja tőlem. Az utolsó gondolatot elhessegetem a fejemből, hiszen a biztonsági őrök már tájékoztattak volna. Morogva mászom ki az ágyból, nem érdekel, hogy mit teszek, kopogás nélkül rontok a fürdőbe, ám a helyiséget üresen találom. Végig csattogok a folyosón, és lerobogok a lépcsőn. Hiába kiáltozom a nevét, sehonnan nem kapok választ. A konyha is üres. Idegesen tépem fel a bejárati ajtót, s meg sem állok az első biztonsági őrig. Ma reggel azt hiszem Brad az ügyeletes.
- Jó reggelt Zayn. Hogy vagy ma? - köszönt kedvesen, de nekem nincs türelmem a bájcsevejhez.
- Hol van Melodie? - kérdezem, s a szemeim a környéket pásztázzák. - Nem volt itt senki? - faggatom továbbra is.
- Nem. Senki sem jött ki, és senki sem akart bemenni sem - mondja, s idegesít, hogy képes ennyire nyugodt lenni. - Valami baj van?
- Nem találom Őt. Este még együtt feküdtünk le, de amikor már felkeltem, nem volt mellettem senki - hadarom, Brad pedig hamar a segítségemre siet. A derekára csatolt övhöz nyúl, majd a szájához emeli az adóvevőjét. Nem kell sok, hogy a bokrok mögül, és az utca felől is megjelenjenek emberek, akik a biztonságunkért felelnek. Hamar felosztják az udvart, majd együttes erővel kezdik el keresni azt a barna hajú lányt, akit az éjszaka közepén elvesztettem, s aki jelenleg a mindenemet jelenti.
Nem tudok tétlenül várni, addig akaratoskodom, míg Brad meg nem engedi, hogy vele tartsak. Mindannyian ismerik Melodiet, így nem kell részletes személyleírást adnom. Időközben bocsánatot kérek a férfitól, aki a segítségemre sietett, majd pár lépéssel arrébb állva, rágyújtok. A pánik teljes mértékben átjárja a testemet, s nekem nyugalomra van szükségem. Az udvar hátsó részében pedig meg is találom ezt.
- Nézd csak - a negyvenes éveiben járó, kopaszodó férfi az erkélyre mutat. - Nem őt kerested véletlenül? - kérdezi. A szája sarkában egy kis mosolyt vélek felfedni, azonban mégsem törődöm vele. Vállon veregetem, miközben a nyakába ugrok, majd rohanni kezdek. A hátam mögül még hallom, ahogy azt mondja akció lefújva, de ebben a pillanatban semmi sem érdekel. Feltrappolok a lépcsőn, ám az emeleten megtorpanok. Gondolkozni kezdek, hogy melyik az az egyetlen szoba, amelynek erkélyt adtam. Benyitogatok minden lehetséges szobába, a harmadiknál pedig célba is érek. Tényleg! Az erkélyes szobát, dalíráshoz alakítottam ki, hogy ha inspirációra van szükségem, kint megtaláljam. Eltolom az üvegajtót, s a testemben érzem végig áradni a megnyugvást, ahogy balra pillantok, s meglátom Őt, egy barna plédbe csavarva, ahogy a sarokban lévő széken szundikál. Érzem, ahogy teljes mértékben megnyugszom, majd feltűnik, hogy a füstölgő szál, amit pár perccel ezelőtt gyújtottam meg, még mindig az ujjaim közt fityeg.
A lehető leghalkabb mozdulatokkal húzok ki egy széket, majd kényelmesen elhelyezkedem rajt, úgy, hogy Melodiet is tökéletesen lássam. Eljátszogatok a füsttel, ámulattal nézem, hogyan táncol a levegőben, majd végül szertefoszlik. Mikor a csikket elnyomom, egy ideig nincs semmi, ami lekötne, így a telefonomat piszkálom. Végig vezetem az ujjaimon, a combomhoz ütögetem, s mintha Melodie megérezné, hogy nézi valaki, ébredezni kezd. Mikor kinyújtózik, nyüszítéshez hasonlítható hangot hallat, majd oldalra fordítja a fejét, s mintha meglepődne.
- Mit keresünk itt? - kérdezi, az alvástól még rekedt hangon.
- Inkább te mit keresel itt? - kérdezek vissza, először nem érti mire gondolok, így folytatom. - Együtt feküdtünk le, de reggel már nem voltál velem.
- Nem tudtam aludni, ne haragudj - süti le a szemét. Egy a plédből kiálló cérnaszálat kezd el piszkálni, mire felállok, megfogom a kezét, és felhúzom magamhoz, hogy megölelhessem.
- Nagyon megijesztettél - motyogom a hajába, majd oldalra pillantok. - Látod ezt, Melodie? Ők mind téged kerestek - bökök az udvar felé, ahol még mindig hemzsegnek a biztonsági őrök, de már így is kevesebben vannak, mint amikor a segítségemre siettem.
- Ezt mind értem tetted? - szája 'o' alakot formál a meglepődöttségtől, a szemei furcsán csillognak, mintha sírni készülne.
- Ugye nem akarsz sírni? Nem tudom kezelni az emberek érzelmeit - vallom be, mire felnevet. Szeretem ezt a hangot.
- Csak meglepett, hogy ennyit jelentek neked - mondja, de a hangjában érződik a bizonytalanság. Éreztetni akarom vele, hogy mennyire szeretem, és hogy sosem szeretném elveszíteni. Kezeimet az arcára simítom, édesen elmosolyodik és ez elég bátorságot ad nekem ahhoz, hogy megcsókoljam.
- Nem akarom, hogy más is megízlelje ezeket az ajkakat - súgom neki, mikor levegőhiány miatt elválunk. Elpirul, még egy utolsó puszit nyomok a szájára, majd a kezét fogva kivezetem a szobából.

- Mit szólnál, ha délután elmennénk vásárolni? - kérdezem, miközben reggelizünk. A szavak maguktól jönnek ki a számon, nem tudom miért kérdezek ilyesmiket.
- Mi történt veled? - vigyorog, mire képtelen vagyok válaszolni, így csak megrántom a vállam, majd felállok és a koszos edényeket a mosogatóba pakolom.
- Csak gondoltam szükséged lenne pár ruhára, vagy női dolgokra - felelem, és a válaszommal még saját magamat is képes vagyok meglepni. - Menj, öltözz fel, és ha van kedved, már mehetünk is.
Szófogadóan bólint, majd eltűnik az emeleten. Először én is felsétálok, de számomra nem időigényes az elkészülés. Felkapok egy fekete nadrágot, és túrok a szekrényből egy fehér pólót is. A vékony anyagot még a fejemen próbálom áthúzni, de már a lépcsőn lefelé tartok. Miközben várakozom, úgy döntök, elmosogatok. Ezt a feladatot sosem én végzem, most mégis kedveskedni akarok, mert tudom, ha hazaérünk már nem lesz kedve hozzá. Nincs sok piszkos edény, így pont végzek, mikor Melodie pattogva földet ér.
- Még el is mosogattál? Zayn, biztosan jól érzed magad? - hüledezik, kezét drámaian helyezi a homlokomra, de én csak lerázom, s szó nélkül elindulok. - Most megsértődtél? - ered a nyomomba. Egy váratlan mozdulattal elkapom a karját, magammal szembe fordítom, majd arcomat a nyakába temetve, megpuszilom. Tudom, hogy érzékeny arra a pontra, épp ezért teszem.
- Már az is baj, ha kedves akarok lenni veled? - kérdezem, felhúzott szemöldökkel. A mosolya még ragyogóbb lesz, mint valaha. Ujjait az enyémekre kulcsolja, s velem együtt indul el a bejárat felé. - Elmegyünk kicsit vásárolni - kiáltom oda az egyik férfinak, aki bólint, én pedig a kocsi kulcsot forgatva az ujjamon, sétálok a Range Roveremhez. Tyler, a személyi testőröm hamar megérkezik. Kinyitom az ajtót, hogy Melodie beszállhasson, majd kocogva kerülöm meg a járművet, s én is gyorsan bepattanok. Először nem akarok forgalmas helyre menni, végül meggondolom magam. Azt leszámítva mennyire pocsékul ébredtem, Melodie jókedve hamar rám ragadt, így már az első kérésére is beleegyezem, hogy az Oxford Streetet látogassuk meg. Kétségkívül ez London leghíresebb bevásárló utcája, mind az 548 üzletével, így nekem is mosolyt csal az arcomra, ahogy Melodie boldogan pattan ki a kocsiból, annak ellenére, hogy az út alatt alaposan kioktattam a minket érhető rajongók támadásáról vagy az időközben felbukkanó paparazzikról. Tyler, végig szorosan mögöttünk halad, vagy ha szükséges elénk vág. A biztonságunk jó kezekben van, de a hangulat kevésbé. Az első húsz percben nem tudom mit kéne tennem. Perrie halála óta nem mutatkoztam ember között, se a fiúkkal, se egyedül. Nem gondoltam át ezt az egészet, így csak esetlenül sétálunk egymás mellett. Fél óra elteltével megemberelem magam, megmozdítom a kezem, de már késő. Melodie nem hajlandó viszonozni ezt.
Rengeteg bevásárló központot végigjárunk, nem készakarva, de sikerül jobb hangulatot teremtenem, még akkor is, ha ezt vitákkal generálom. Minden pénztárnál összeveszünk, de mindig sikerül győztesen kikeverednem a csatákból, így az összes ruhát én fizetem. Az órámra pillantok, mikor a lábaim kezdik felmondani a szolgálatot. Meglepődve veszem észre, hogy már dél is bőven elmúlt. Betérünk egy kevésbé forgalmas étterembe, majd helyet foglalunk hátul.
Egy húsz év körüli nő veszi fel a rendelést, majd legalább fél óra múlva visszatér három hamburgerrel, pontosan úgy, ahogy kértük. Jóízűen ebédelünk, sem a paparazzik, sem a rajongók nem zargatnak minket. Hagyom, hogy Melodie kibontakozzon, így hamar szóba elegyedik a mellettünk helyet foglaló férfival.
Tylerrel rengeteg dolgot megbeszélek, egyet kivéve, amit valahogyan mégsem tud szó nélkül hagyni.
- Szóval, ti most akkor jártok? - kérdését Melodienak intézni, aki először értetlen arccal néz rá. Nem tudja, mit mondjon, ahogy én sem, hiába néz rám a segítségemet kérve.
- Csak barátok vagyunk - mondom, mikor szólásra nyitja a száját. Nem akarom ezt mondani, a szavak mégis maguktól hagyják el a számat. Tudom, hogy rosszul esik neki, de ez ellen már nem tehetek semmit.
- Gondolhattam volna, hogy ez a nap sem fog tökéletesen elmúlni - mondja, majd felpattan, s további szó nélkül kirohan az étteremből. Utána akarok menni, de a lábaim nem visznek, és már tudom, hogy teljesen tönkre tettem mindent.