22.rész

Sziasztok!:)

Késve, de meghoztam az új részt. Valószínű, tele van hibákkal, amit hétvégén, laptopról korrigálni fogok. Sajnálom, eléggé betett a suli, rengeteg órám van, és a hétvégém is tele volt. Nem tudom, hogy terjedelmileg mennyit sikerült összehoznom, ha otthon leszek, megpróbálom kipótolni kicsit.

Na, mindegy. Nem szeretnék magyarázkodni, tudom, hogy hibás vagyok. Lehet 2 hetente egy részt fogok hozni, ezen még gondolkozom, nem szeretnék minden alkalommal késni. Ne ijedjetek meg, nem tűnök el.:)

Remélem azért tetszeni fog a rész.

Jó olvasást!:)

Nonci.xx

Különös izgatottság fog el, a repülőn ülve. Ahogy a fiúknak, úgy Zaynnek is magángépe van. Állítása szerint, a kezdetekben még mindannyian együtt repültek vagy utaztak másmilyen járművekkel, az évek múlásával azonban ez megváltozott. A sikerük nagyobbodásával, a bankkártyájukon lévő kis szám összege is gyarapodott, így már mind az öten megtehették, hogy saját repülőt vásároljanak, és saját autóval érkezzenek a kijelölt stadionokhoz vagy esetleg arénákhoz.
Ezért van az, hogy egyedül vagyunk. Zayn azt mondta, régebben, mindig Louisval együtt utazott, mára azonban ennek is vége.
- Izgulsz? - kérdezi, örülök, hogy szórakoztatónak talál.
- Nem. Szerintem nincs olyan ember, aki ne félne az első repülése előtt.
- Én is féltem - kezét az enyémre teszi, arra, amelyik a karfát szorítja, mintha így nem történne baj. - Mikor először repültünk, Louis azzal ijesztgetett, hogy a repülő majd bukfencezni fog a levegőben, de én nem mondok ilyeneket neked - óvatosan szorít kicsit a kezemen, és ez teljes megnyugtatással tölt el.
Szemeim szorosan lehunyva tartom, mikor furcsa zajokat hallok, a repülő elindul, majd emelkedni kezd. Azonban, ahogy kinézek az ablakon, bámulatos látvány tárul elém. Lélegzetelállító a felhők közt lenni, miközben a kis ablakon keresztül figyelem az alattunk elsuhanó épületeket és fákat, amik kivételesen eltörpülnek alattam.
- Most ülsz először repülőn? - a hangját egészen közelről hallom, és nem is tévedek nagyot, mert, ahogy oldalra fordítom a fejem, az övé nincs messze az enyémtől, ahogy megpróbál kilesni ő is, a kis résen.
- Mintha nem lenne nyilvánvaló - elfordítom a fejem, s mikor nem látja az arcom, keserű mosolyt eresztek el. Nem szívesen beszélek a múltamról, most nem, ezzel csak mindent elrontanék.
- Aludj egy kicsit, sokára fogunk oda érni - mondja, mikor egy idő után szótlanul ücsörgünk. - Hajnalban fogunk leszállni, szükséged van most a pihenésre - folytatja, én pedig szófogadóan hátra dőlök. Egy ideig csak bámulok magam elé, kényelmetlenül érzem magam. Végig nézek Zaynen, akiről először azt hiszem, alszik, vagy legalábbis nem látja, mit csinálok. Fekete nadrágot visel, fehér pólóval, a haját, apró csomóba kötötte a feje tetején. Nem tudom, hogy ébren van-e, de nyilvánvaló, hogy nem alszik el ilyen hamar, így elhessegetem a kísértést, miszerint megérintem borostás arcát, és inkább csak bámulom. A mellkasa egyenletesen emelkedik fel, és le, majd mikor ismét az arcára pillantok, kis híján megijedek, az arcomat elönti a pír, s el is fordulok, figyelmem, ismét az ablakra szegezem. Mocorgást érzékelek mellőlem, óvatosan odapillantok. Zayn egészen előrehajolva, a lába előtti szürke táskában matat, végül kiemel egy iPad-et, és egy fülhallgatót, amit készségesen a kezembe nyom, s miután kicsit hátradönti az ülésem, egy puszit hagy a homlokomon, majd ő is elkényelmesedik, s innentől fogva nem szólunk egymáshoz. A pöcköket a fülembe helyezem, majd kiválasztom az egyik lejátszási listát, ami különös módon egy egyszerű M elnevezést kapott. Kellemes meglepetésként szolgál, hogy a feltételezésem igaz. A lejátszási lista, nekem készült, csupa olyan dalokkal, amiket imádok. Letörölhetetlen vigyor ül az arcomon, sokáig tart, mire sikerül lenyugodnom, majd úgy döntök, megfogadom Zayn tanácsát, a fejemet a vállára hajtom, s megpróbálom átadni magam az álomvilágnak. Időközben, többször is felébredek, a rémálmom újra kísérteni kezd, én pedig minden adandó alkalommal arra riadok fel, hogy könnyek áztatják az arcom. Ilyenkor mindig körülnézek, nem akarok magyarázkodni, főleg nem Zaynnek, úgy érzem, ezt még neki is képtelen lennék elmondani. Szerencsémre, az ő fülében is apró pöckök vannak, így inkább a zenéit élvezi, minthogy álmatlanságban szenvedjen miattam. Felkelek, s először egy altatót akarok bevenni, de hamar lebeszélem magam, mikor az órámra nézek, s elfancsalodott képpel demonstrálom, hogy nemsokára megérkezünk. Kisebb köröket teszek, végül ismét helyet foglalok az ülésemben. A mellettem lévő kis palack vizet felkapom, s miután nagyokat kortyolok a hűs folyadékból, a pöcköket visszateszem a fülembe, a fejemet Zayn vállára hajtom, és megpróbálok valami alvást produkálni az elkövetkezendő másfél órában.

Egy kezet érzek a vállamon, s mikor sikerül magamhoz térnem, rájövök, hogy megérkeztünk. Komótosan tápászkodom fel, örülök, hogy otthon nem foglalkoztam sminkeléssel, így most könnyebben törlöm ki az álmot a szememből.
- Ne aggódj, megvártam, míg leszállunk, hogy ne félj - egy biztató mosoly köszönt, amitől egyből jobb kedvem támad.
- Mennyi az idő? - ez az első dolog, ami az eszembe jut, teljesen képtelen vagyok behatárolni bármit is.
- Hajnali 3. Nemsokára mehetünk, a biztonságiak még átnézik a területet, hogy egyben oda érjünk a stadionba - mondja, amíg megpróbálok magamhoz térni, majd mindenféle figyelmeztetés nélkül, a kezemnél fogva felránt. Először nem értek semmit, de magamtól is sikerül rájönnöm, hogy elhagyjuk a magángépet, és átszállunk egy sötétített üvegű Range Roverbe. A kocsiban kellemes fűtés fogad. Zayn kinyújtja a karját, én pedig hozzábújok. Bár még álmos vagyok, képtelen lennék már az alvásra, így csak lehunyt szemekkel pihenek, majd szinte úgy távolodom el a fekete hajú sráctól, mint amikor egy kismacskát vízzel spriccelnek le. Kicsit megnyugszom, mikor a kocsiajtó ismét becsukódik, majd Tyler halvány mosolyával találom szemembe magam. Kényelmetlennek érzem a helyzetet, nem tudom, mit kellene tennem, de megnyugszom, mikor Zayn ismét magához von, s miután a hajamba puszil, ajkait a fülemhez emeli, s halkan belesuttog, hogy csak én halljam.
- Elmondtam neki, ne aggódj. Minden rendben van! - mosolyognom kell, amiért nem hagyta szó nélkül, és bevallotta a személyi őrének, mi történik körülötte. Az út így már kellemesebben telik, kevésbé érzem magam feszélyezve, és Tyler jelenlétében is egyre nyíltabban viselkedem, mégsem vagyok elég bátor. Szorongás fog el, ahogy a stadionhoz érve, pár rajongó ácsorog a bejáratnál, mégsem szállunk ki, egészen addig, míg be nem érünk. 

A fekete autó, négy ugyanolyan mellett parkol le, úgy tűnik, mi érkeztünk utoljára. Ódzkodva mászom ki a kellemesen felmelegített kocsiból, majd Zayn mellé állok. Nem tudom, mit kellene tennem, olyan idegen ez az egész, ahogy azt sem tudom, hogy a többiek mit tudnak rólam. Zayn halvány mosolyt ereszt meg, majd elindul előre, szerencsére Tyler nem hagyja, hogy elvesszek. Ahogy egyre közelebb érünk, az amúgy az eddig is bizonytalan kapcsolatunk kezd még jobban elhalványulni. Kezdem úgy érezni, hogy a többieket sem avatta be a részletekbe. Miért kell itt lennem? Szánalmasnak érzem magam, és biztos úgy is festek. Észre sem veszem, és már meg is állunk. Zaynre pillantok, az arca üres, semmi jót nem tudok kiolvasni az arcából, de még rosszat sem. Kinyitja az előttünk lévő ajtót, s miután betessékel, ő is utánam jön. Nem tudom, mit kellene csinálnom, vagy hova kéne mennem, így csak a fekete hajú srácra pillantok, aki ideérkezésünk óta, most először mutat érzelmet. Felnevet, innen tudom, hogy veszi a célzást, így mellém lép, s ő irányít. Egy újabb idegen szobába kerülünk, ahol többen is vannak. Felismerem a zenekar tagjait, és a bandatagokat is. Zayn sarkában loholva bátorkodom oda menni, egy ideig csak sután állok mellette, s miután mindenkinek köszönünk, meghúzom magam a sarokban. Mosolyt csal az arcomra, mikor megpillantom Eleanort, Sophiát és Emilyt is, ugyanakkor az érzelmeim vegyesek. Nem tudom, mennyi információt oszthatok meg velük, magamról, és a jelenlegi életemről. Zayn semmilyen utasítást nem adott a viselkedésemmel kapcsolatban, ezért úgy döntök. erről majd később érdeklődöm. Tanácstalan leszek, és jobbnak látom, ha elmenekülhetnék, mikor kinyílik egy másik ajtó, és Taylor sétál be rajta. Elveszettnek érzem magam, a torkomban gombóc nő, a szemeimet marni kezdik a könnyek. Felpattanok, nem bírom tovább, ahogy egykori legjobb barátnőm megvetéssel és szánalommal teli pillantással mér végig, majd helyet foglal a többiek között. Nem akarom, hogy így lásson. A látásom kezd elhomályosulni, így csak több, kevesebb sikerrel tudom kikerülni az utamban lévő embereket, végül kirontok azon az ajtón, ahol pár perce bejöttünk, és meg sem állok addig, míg friss levegőhöz nem jutok, még a háttérben lévő hangok is képtelenek megállítani, akik a nevemet kiáltják.