25.rész

Sziasztok! :)
Meglepő dolog történt, elkészültem az új résszel. Remélem tetszeni fog, hozzáfűzni valóm nincs.
Ne felejtsetek el véleményt hagyni, hideget, meleget, egyaránt.
Jó olvasást!
Nonci.xx

 - Fiúk szeretnék elmondani valamit - mondja, s az ereimben megfagy a vér. Először csak a pólója szélét rángatom, majd kezeimet a mellkasára helyezve lökdösöm kifelé, egy olyan helyre, ahol kettesben lehetünk, hogy nyugodtan szót válthassunk. - Melodie, mit csinálsz? - mordul rám, és megpróbál kikerülni, de nem hagyom.
- Zayn, kérlek, várj már egy percet - fakadok ki, s látom, hogy nem kéne ezt csinálnom, főleg nem így. Bármikor megharagudhat, jelen pillanatban, nem is tudom, mire számítsak. Egy biztos, azt már megtanultam, hogy nem szeret korlátok közt élni. - Remélem, tudod, hogy teljes mértékben támogatlak, bármit is teszel, hiszen én nem mondhatom meg, mit tegyél, és mit nem, és nem is akarom ezt csinálni, de szerintem még túl korai lenne elmondani mindezt, a fiúknak, hiszen még csak ma volt az első koncertetek. Nem érzed korainak?
- Nem tudom, Melodie. Annyira tanácstalan vagyok. Mindent az anyámmal beszélek meg és Paullal, vagy..
- Perrievel - fejezem be helyette, mikor látom, hogy ő ezt nem teszi. Bólint, majd ujjait a hajába vezeti, miközben ledobja magát, az egyik fekete kanapéra. Elé állok, majd leguggolok, s kezeimet a térdére helyezem, ezzel is bátorítva. - Miért nem beszélsz erről az anyukáddal, vagy Paullal? A testvéreid is ott vannak, Zayn, biztosan tud valaki segíteni.
- Hidd el, rengetegszer megtettem, de ez az én életem. Anyám, és a testvéreim nem dönthetnek helyettem. Perrievel nem beszéltem erről, hiszen akkor még nem volt ennyire aktuális, történtek ilyen dolgok, de el tudtam viselni, ezért nem is osztottam meg a fájdalmaim senkivel. Paul, pedig Paul. Úgy vigyázott ránk, mintha a második apánk lenne, de mint tudod, neki is el kellett mennie, az igazi családja miatt. Néha beszélünk, sokszor panaszkodom ki magam, és érdeklődöm a családja felől. De általában hiába teszem. Már nincs itt, nem tehet semmit, és nincs hatalma senki felett sem. Nem akarja, hogy elmenjek, mindig azt mondja, tartsak ki, ha nem is magam miatt, a rajongóinkért és a srácokért. Azokért a srácokért, akiknek nem kell nap, mint nap ilyen gondokkal megküzdeniük. Akik önmaguk lehetnek - észre sem veszem, hogy sírok, csak akkor, amikor mutató ujjával letörli a kövér cseppeket az arcomról. Nem szeretem, mikor erről beszél, mikor nem fogadják el őt olyannak, amilyen, mikor nem látják be, hogy Zayn, így tökéletes, és ezen semmi változtatni való sincs, hogy a rajongók, így is mellette vannak, szeretik és támogatják. Ez a probléma egyedül Zaynt érinti, mégis, mintha mindketten szenvednénk. Felállok, hogy mellé üljek, majd szorosan hozzábújok. Nem akarom kihasználni a gyengeségét, és el is vetem az ötletet, de ő mintha, olvasna a gondolataimban. Finoman eltol magától, majd ajkait, az ajkaimra helyezve megcsókol.
Teljesen elveszek az élvezetben, hiszen szeretem, s minden erőmmel azon vagyok, hogy boldoggá tegyem. Az idilli képet, krákogás zavarja meg. Kipirulva ugrunk szét, s az arcom az eddiginél is pirosabb árnyalatot ölt, ahogy szembe nézek, négy ártatlan, kíváncsi szempárral.
- Nem hallottatok, még a kopogásról? - morogja Zayn, miközben a kezemért nyúl.
- Kopogtunk, arról nem tehetünk, hogy nem hallottátok - röhög fel Louis. Nem szólunk semmit, Zayn kezét szorongatva, szorosan megyek utána, míg ő a kijárat felé siet.
- Nem akartál elmondani valamit? - kérdezi a hátunk mögül Liam.
- Már nem aktuális - válaszolja az előttem haladó banda tag, s ahogy a többiek megérkeztek hozzánk, mi is olyan gyorsan távozunk.
- Hova megyünk? - kérdezem, ahogy kiérünk a stadionból. A fiúk holnap még itt koncerteznek, és az értesülésem szerint, mindenki itt tölti az éjszakát.
- Vissza a hotelbe - hangzik az egyszerű válasz. Már éppen szállnék be a fekete a kocsiba, mikor hangos kiáltások hangzanak fel mögülünk.
- Melodie, várj! - kiáltja, egy női hang, s mikor megfordulok, nem akarok hinni a szememnek. Nem akarok oda menni, nem akarok beszélni vele, a lábaim mégis önként elindulnak.
- Hé, Mel, ne menj oda - Zayn a karomnál fogva húz vissza magához.
- Csak egy perc - motyogom, a szemeibe nézve.
- Nem akarom, hogy bántson - simít végig az arcomon. Elmosolyodom, egy puszit adok a szájára, majd betessékelem az autóba, miközben megígérem neki, hogy minden rendben lesz. A gyomrom borsó méretűre zsugorodik, ahogy Taylor felé közeledem. Int a fejével, hogy kövessem és egy olyan helyre vezet, ahol takarásban lehetünk Zayn elől. Hirtelen, azt sem tudom, mit kellene tennem, mikor szorosan megölel. Miért ölel meg? Azt hittem gyűlöl.
- Melodie, tudom mi történt. Tudom, hogy Zayn elrabolt, és ezért nem lehetsz velem. Annyira sajnálok mindent - Elrabolt? Tudom, hogy a megismerkedésünk nem volt valami zökkenőmentes, és sokszor töltöttem napokat a pincéjében egy hangszigetelt szobában töltve, de nem nevezném ezt elrablásnak. Az emlékeim szerint, ő ajánlotta fel, hogy aludjak nála, amivel én aznap este vissza is éltem. Azt mondta, befogad. és lehetek a lakótársa, ha Josh ennyire agresszív velem, Taylor pedig minden idejét Niallel tölti.
- Honnan veszed ezeket? - a hangom kimért, nem akarok semmilyen érzelmet mutatni felé.
- Nialltől. Mint, bandatagok, nyilván szoktak beszélgetni - mondja. A kocsi felé pillantok, Zayn nem láthat minket, de én még tökéletesen rálátok a fekete Range Roverre. Képtelen vagyok bármit is mondani, már éppen indulnék is vissza, mikor Taylor elkapja a kezemet és húzni kezd.
- Taylor, mit csinálsz? - rivallok rá. Ki akarom tépni a kezemet, a szorításából, de túl erősen tart, miközben próbál maga után cipelni.
- Elviszlek innen. Nem kell többet Zayn fogságában lenned, Melodie. Mint, legjobb barátnőd, tartozom ennyivel, most végre szabad lehetsz - megtorpanok, s ahogy Taylor is lelassít, mintha egy pillanatra gyengülne a szorítása és ez pont elég ahhoz, hogy kiszabaduljak.
- Nem tudsz semmit, nem ismered, sem őt, sem engem. Légy olyan kedves, és többet, ne avatkozz az életembe! - kiáltom az arcába, majd amíg ő dermedten áll előttem, van időm menekülni. Amíg tudok, csak kocogok, s csak a kocsinál állok meg. Hirtelen mozdulattal, tépem fel az ajtót, és ugyanolyan gyors mozdulattal szállok is be.
- Mehetünk - morgom, majd tekintetem az ablakra szegezem. Nem viszonozom, Zayn ölelését sem, megpróbálok mindent kizárni. Miért beszél rólunk Niallnek? Miért mondd olyanokat, hogy elrabolt engem? Senkinek semmi köze hozzá. Tudom, hogy akár meg is kérdezhetném, hiszen olyan egyszerű, mégis a duzzogást választom, még akkor is, ha tudom, Taylor mindig is remekelt a hazudozásban, ha a sors úgy hozta. Régen legjobb barátnők voltunk, ő volt a mindenem, aki támaszt nyújtott a nehéz időkben is. Nem hazudna nekem. Vagy talán mégis? Elsőnek pattanok ki a kocsiból. Hangosan csapom be magam mögött az ajtót, a szállodában nem köszönök senkinek, egyenesen a szobánkig sétálok. Feszengve nyomkodom a lift gombját, most nem akarok társaságban utazni. Valahogy ez mégsem sikerül, 2 emelettel feljebb, egy idős pár csatlakozik hozzám. Rájuk mosolygok, de nem szólalok meg. A mi emeletünkre érve, kiszállok, eltrappolok a szobánkig, majd belépek, ám amikor megfordulok, valaki az ajtóhoz nyom. Fenekem alá nyúlva felemel, s lábaimat a derekára fonja. Sötét van, semmit sem látok, így teljesen megrémülök. Sikítani szeretnék, de minden hangom elveszik a rémülettől. Ficánkolok, de leszorít, majd a száját, az enyémre helyezi. A csókja mentol ízű. A nyugalom és az iránta érzett szeretetem, másodpercek alatt járja át a testem.
- Tudtam, hogy az a lány, olyan dolgokat fog mondani neked, amivel ellenem fordíthat, de tudnod kell, bármivel is tömte meg a fejed, nem igaz. Szeretlek, Melodie.